A tudás és környezet szerepe a szülővé válásban

 

 (Szükség van-e a szülővé nevelésre?)

 A nevelés: tudomány

 
 

 

 

                                                     „Csodálatos tud lenni a gyermek, ha hagyják”

                                                                                                                         (Kosztolányi)

 

    Újsághír, 2006. szeptember: „Ebben az évben már hatvan iskola csaknem háromezer középiskolás diákja tanulja, hogyan bánjon pénzével, későbbi jövedelmével, megtakarításaival…  A cél az, hogy ne legyen olyan diák, aki úgy hagyja el az iskolapadot, hogy nincs tisztában az alapvető pénzügyi fogalmakkal, nem ismeri a különböző befektetési formákat…” (Népszabadság 2006. 09. 14. 17.o.)                  * [És a  szülővé nevelés?]

 

    Újsághír, 2006. október: „…nő az enyhébb zavarokkal küszködő gyermekek száma, mert egyre több az olyan hajlamosító tényező, ami megváltozott életmódunkból adódik. Ilyen az állandó háttérzaj, amiből nagyon nehéz a beszédfejlődés időszakában kiemelni a beszédmegértést. Az is baj, hogy elfelejtettünk mesélni, énekelni, mondókázni, verset mondani gyerekeinknek…” (Vasárnapi Hírek. 2006. 10. 08. 17. o.)  * [És a  szülővé nevelés?]

 

Újsághír: 2008.: „Volt olyan, a krízisotthonba menekült anyuka, akit a hat-nyolc éves fia is terrorizált. Van olyan családunk, ahol a tíz év körüli fiú a hatéves kishúgát verte állandóan… – A gyerek személyisége 3 és 6 éves koruk közt alakul ki, utána már nagyon nehéz a beavatkozás…” (Népszabadság  2008. nov. 25.)               * [És a  szülővé nevelés?]

 

     Egy interjúban azt mondta Ozsváth Károly (Pécs – orvos-pszichológus professzor), hogy a személyiségzavaros ember a környezetének azért terhes, mert önző és a társait eszközként használja.

          Mitől válik valaki személyiségzavarossá? – Személyiségünket alapvetően befolyásolja a gyermekkorunk. Ha valaki a gyermekkorában nem kapott elég szeretetet, kialakulhat benne a felfokozott szeretetéhség. Mivel az igénye kielégíthetetlen, a legtöbb kapcsolatban csalódik. Ezért gyötrődik, s másoknak is szenvedést okoz…. Azok a hatások, amelyek gyermekkorunkban érnek minket, a halálunkig hatnak, és az élet minden területén érvényesülnek.

          Mit tehet a társadalom a gyerekekért? – A gyerekek 14-15 éves korukig még fogékonyak a jóra – mondja a professzor. Olyan pedagógusokat kell képezni, akik arra nevelik a gyerekeket, hogy később jó szülő váljék belőlük. A pedagógusok sokat tehetnek azért, hogy megszakadjon a szociálisan örökletes tudatlanság. (Népszabadság 2006. július 28. 5. o.)

 

   Losonczi Ágnes, a szociológiai tudományok doktora: „Régi példám hogy az autóvezetéshez elég alapos vizsga kell, az autó műszaki ismerete, a KRESZ-tudás, a gyakorlati vezetés. Ugyanakkor anyává és apává válni készületlenül is lehet, se műszak, se KRESZ, se gyakorlat, miközben értelmi és érzelmi analfabétizmus uralkodik e téren. Kétségtelen, régen se volt okítás, de élt a tradíció és közel voltak egymáshoz a generációk, s a nagycsaládok segítették az új családokat… „ (Családkongresszus 1990. Bp. NOE 1991. 221.o.)

 

Miért kell tanulni a szülői szerep pedagógiáját?  Hiszen régebben könyv nélkül is tudtak nevelni. Igen, de régen nagy családok éltek együtt, a hagyományok ott éltek közöttük. Dédikéről szálltak dédunokára, unokára, a gyerekre. Tudták a dajkarigmusokat. Tudták, hogyan kell bánni a gyerekkel játékosan, mondókákkal, rigmusokkal, dúdolókkal.. Ez mára feledésbe merült. Néhány száz évvel ezelőtt a gyerekek egy átlátható világban éltek. Ma a gyerekek egy átláthatatlan, elidegenedett világban élnek.. És nincsenek a szülővel!, és amikor a szülővel vannak, akkor nem úgy vannak a szülővel. A régi gyerek úgy volt a szülővel, hogy totyogott utána és utánozta… A modern szülőnek valahogy meg kell mindezt tanulnia, ezért végül is a könyvek nélkülözhetetlenek!

(Részlet Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Tamással Park Könyvkiadó 2007. 157.o. )

  

Tudásról, ill. annak hiányáról többször is szóltam már. Mire gondolok tehát? Pontosítsunk: Napjainkban kétféle tudás hiányzik: (1.) az észben elraktározható ismeret (amire igen nagy szükség lenne, de nincs kidolgozva, nincs a tantervekben), és a (2). mélyebb érzelmi tudás, ami nélkülözhetetlen az anyává, apává váláshoz. (Ez a szereteten alapul. –A szeretet „tudása”, birtoklása! * Szent Pál…)

 

Mi a kölcsönös szeretet?

 

   „Minden anya szereti gyermekét, és minden gyermek szereti anyját, és mennyi gyermek szenved mégis szeretethiányban – írja könyvében Tardosné Péter Anna -, hány gyermek küszködik állandó hiányérzettel! De sok gyermek „rosszasága”, „nyűgössége”, „neveletlensége” vezethető arra vissza, még ott is, ahol pedig igazán nem gondolnak rá, hogy a gyermek nem érzi eléggé annak a szeretetét, akinek szeretete mindennél fontosabb számára.”

·         Évike bájos, fiatal édesanyja délutánonként már alig várja, hogy hazaérjen a kislányához. Nagyon szereti a kislányát, mégis elszomorodik, amikor karjába kapja, mert Évike ahelyett, hogy örömmel fogadná, mihelyt meglátja édesanyját – sír. „Pedig különben nyugodt a gyermek” – panaszolja Évike édesanyja. – „De ha velem van, ingerült, dacos, türelmetlen.”

Vajon miért ilyen Évike? Évikében állandó félelem él. Fél, hogy anyja nem szereti. Kapaszkodna is anyjába, de haragszik is rá, örökösen meg van sértve.

   A baj nem ott van, hogy az anya dolgozik, és csak esténként látják egymást Évikével. Nem is ott, hogy a gyermeket nagyanyja gondozza, hiszen szemefénye a kis unokája. Hanem ott, hogy amikor az édesanya otthon van, akkor sem tölti be mindig az anya szerepét. Egyre ritkábban történik meg, hogy este ő eteti meg vagy fekteti le Évikét. Sok „más dolga” van. Egymás mellett élnek, de nem szoktak egymáshoz. Nem ismerik egymást, csupán az anya viharos gyöngédsége, a gyermeket teljességgel megzavaró becézgetése jelzi, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Hát hogyne zavarná Évikét ez a helyzet! Van is, meg nincs is anyja. Vele van, és még sincs vele. Ezért lesz hát nyűgös és ingerült, mihelyt anyját meglátja.

   …Mert nem mindegy, hogyan szeretjük gyermekünket. Úgy kell szeretnünk, hogy életét

már újszülött korától kezdve áthassa, kiegyensúlyozottá és boldoggá tegye ez a szeretet.

(Tardosné Péter Anna: Szeretet, bizalom és megértés. A gyermek nevelése a családban 3 éves koráig. Szülők könyvtára Kossuth Könyvkiadó 1959.)

 

1. Van elraktározott ismerete – tudása – a mamának? [Itt, ekkor nem volt.] Ebből adhatna valamennyit az iskola a leendő szülőnek. Főként a középiskola…

2. Van mélyebb érzelmi tudása? Ebből adhatott volna valamennyit az a közeg, környezet, ahol ő gyermek volt. Mert mi is az „érzelmi tudás”? Az ismeret, a „tudott tudás” mellett van (?) egy még fontosabb, még mélyebb, úgynevezett „tudás előtti tudás”, ami a mélyen rögzült gyermekkori tapasztalatokból ered, abból származik. Miben nyilvánul ez meg (az érzelmi tudás, az ismeretek előtti tudás)? – Ahogyan az anya ellátja gyermekét, ahogyan felfigyel (vagy nem figyel fel) igényeire, ahogyan válaszol kéréseire vagy kérdéseire, vagy észreveszi a szükségleteit, ahogyan hozzányúl, szereti, táplálja, eteti, ahogyan már a bölcsőben észreveszi (vagy nem), hogy önálló lénnyel áll szemben, aki ugyan rászorul az anyára, de egyedi, új lény, akinek saját akarata és személyisége van. Ebből derül ki, ebben mutatkozik meg az érzelmi tudás, ami az adott családi környezetből származik! Nézzünk néhány élethelyzetet.

Mi a rejtett érzelmi elhanyagoltság?

   Egy amerikai pszichoanalitikus (Bowlby) által elnevezett jelenség főleg intézeti gyerekeknél jellemző, de a rossz kapcsolatkészségű családoknál is fellelhető. A jelenség vizsgálata során „olyan gyerekekből indultak ki, akik 10 és 13 éves koruk között súlyos antiszociális cselekedeteket követtek el, vagy egy bűnöző bandába keveredtek… Kiderült, hogy ezeknek az eseteknek a nagy részében a gyerek rossz alkalmazkodása elsősorban a gyerek és környezete közötti emocionális félreértésnek volt a következménye. Az anyának az az élménye, hogy szereti a gyerekét, „minden áldozatot meghoz érte”, de a gyerek érzéketlen vele szemben, „hálátlan”. A gyerek viszont ezt úgy éli meg, hogy otthon nem szeretik, nem törődnek vele; lázadását elkeseredésével indokolja.

     E kölcsönös értetlenségnek minden esetben hosszú előtörténete van. Az anya-gyerek kapcsolat nem egyoldalú viszonylat. Az anyának van bizonyos elvárása a gyerek reakciójára. Azt várja az anya, hogy síró, nyugtalan csecsemője tartósan megnyugodjék, ha fölveszi, hogy jókedvűen rúgkapáljon a pólyázón, és anyja karjára ráengedve magát, ellazuljon a kádban. Hogy annyit szopjon, amennyit a táblázatok előírnak, akkor kezdjen ülni, állni, járni, amikor ez szerint „normális”. Később meg szeretné, ha a gyereke a szomszédokhoz mindig kedves lenne, ha szépen köszönne, barátságosan mosolyogna. Azt kívánja, hogy ha ő siet, a gyerek ne húzza az időt az öltözködéssel, ne álljon meg séta közben kirakatok előtt. Legyen a gyerek simulékony, ez a vágya és elvárása.

     A gyerek azonban ritkán felel meg egészen annak a ki nem mondott, meg nem fogalmazott fejlődési képnek, amit az anya magában hordoz. Az anya karjára veszi, s a kicsi tovább sír, fürdeti, s ő megfeszíti magát a vízben, az evésben szeszélyes, lassan és keveset szopik. Az anya nyugtalankodik, úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, egyre türelmetlenebb lesz. A szomszédban egy ugyanilyen korú gyerek már jár – állapítja meg, és megriad. S a bajok fokozódnak. A gyerek bepiszkítja a ruháját, nem köszön az ismerősöknek, sokáig piszmog az evéssel. Az anya elégedetlensége nőttön-nő. A gyerek daccal reagál. Neki is megvannak a várakozásai. Az anyai kéz nem ad elég biztonságot, a fürdővíz túl meleg, már jóllakott, és az anya tovább eteti. Leveszi cipőjét, mert jó mezítláb mászkálni a szobában, s az anya ahelyett, hogy vele örülne, visszakényszeríti a cipőt a lábára. Egyikük várakozása sem kap megerősítést. Mindketten csalódnak. A várakozás nem tudatos, s tudattalan marad a csalódás is. Mindketten: az anya is, gyereke is – keserűséget, nyugtalanságot élnek át, csakhogy az anyában ez gyakran inkább, mint türelmetlenség vibrál, a gyerekben meg daccá kérgesedik.

   Így alakulhat ki az az emocionális félreértés, amely a serdülőkorban azután társadalomellenes lázadás vagy más kóros tünet formájában fordítja szembe a gyereket anyjával, környezetével.

     A rejtett érzelmi elhanyagoltság eseteiben mindig arról van szó, hogy az anya szereti ugyan a gyerekét, de valamiképpen rosszul szereti. Ez pedig egyszerre oka és következménye annak, hogy a kapcsolatok az egész családban eltorzulnak. Rejtett vágyaik megvalósítását várják a gyerektől, vagy kárpótlást keresnek sikertelen életükért. Ezek a tudatos vagy tudattalan szándékok eltorzítják a kapcsolatokat, fokozzák a kölcsönös értetlenséget, és a gyerekben az érzelmi elhagyatottság élményét keltik.

     A rejtett érzelmi elhanyagoltság vizsgálatai arra figyelmeztetnek, hogy a harmonikus fejlődésnek feltétele a kiegyensúlyozott gyerek-anya viszony… Így alakul ki, így határolódik el a gyerekben első kapcsolatának tárgya, későbbi kapcsolatainak mintája. Az embergyereknél azonban ez nem maradhat kizárólagos. Az anya mellett más személyeknek is meg kell jelenniük: testvéreinek, felnőtt rokonainak s elsősorban az apjának; ők is viselkedési mintái cselekvésben és kötődésben egyaránt, nélkülük hiányos az emberi kötődések rendszere.

     A kiegyensúlyozott anya-gyerek viszony érzelmi-kötődési biztonságot ad, megóv az elsivárosodástól, s feltétele a későbbi társkapcsolatok dinamikájának.”

(Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyerek anya nélkül. Gyermeklélektan Bp. Gondolat 1993.)

 

   Azt mondtam korábban: nem volt régen sem oktatás a szülői szerepre, de volt tradíció, élt a hagyomány, mert az idősebb szülők segítették a fiatalokat, tovább adták az ismereteket, tapasztalatokat.

   Nagy kérdés, de megválaszolható, hogy ahol (valami okból) megszakadt a tradíció, vagy nincs pozitív élménye az anyának, ahol hiányzik a támasz ebben a tudás –(tanult ismeret)- előtti érzelmi tudásban, ott lehet-e ezt a hiányt pótolni, be lehet-e ezt az űrt tölteni? Vagyis, ha halkul ez az ösztön, mit segíthet ezen a tudás? Ha nincs ez az ösztön, lehet-e tanulni az anyaságot?

   Keressük meg a választ!

Az, aki mindig útban volt, aki a maga életét mint fölösleges életet élte meg, aki teher volt a szülein, honnan tudna  jó szülővé válni?

   Ha viszont sérült generációk, agyonhajszolt, agyonfáradt szülők nem vállalt anyai és apai feladatok jellemezték a már élő gyermekek érzelmi fogadását, ha ilyen felnőttek „neveltek” gyerekeket, akkor miért csodálkozunk azon, hogy az így „nevelt” gyerekek nem látnak örömöt abban, hogy szülőkké váljanak?

   Azt mondja a szociológus: megkockáztatja az állítást, hogy ebben a társadalomban a felnőttek nem szeretik eléggé – vagy elég jól a gyermekeket. Elég kevéssé látható, hogyan fog megfordulni ez a rideg, türelmetlen szeretetlenséget sugárzó felnőtt világ a gyerekek irányába.

 

   Az orvos-pszichológus Ozsváth Károlynak van erre egy receptje, de egyetlen gyógyszertárban sem árulják, ámde minden családban, minden iskolában megtanítható (lenne – ha volna szülővé nevelés). „Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a világban, nélkülözhetetlen, hogy kapjunk elegendő s i m o g a t á s t.  A simogatás minden élőlénynek segít. Ezt bizonyította az a kísérlet, amikor nyulakat olyan étrendre fogtak, amitől koszorúér-elmeszesedést kaptak: a nyulak egy részét a kísérletet végzők rendszeresen simogatták, s ezeknek a nyulaknak az erei kevésbé meszesedtek, mint a nem simogatott társaiké. Az emberi közösségekben sokféle simogatás létezik. Az is simogatás, ha kedves vagyok valakivel, rámosolygok, elismerem a teljesítményét.” (Népszabadság 2006. július 28. 5. o.)

Nézzük csak: mit mond a modern pedagógia a sikeres pedagógusról… [A szülő is így lehet sikeres…]

Mottó  (Gárdonyi):  „A tanító pásztortűz: világít, melegít és irányt mutat.”

Milyen a sikeres óvónő, tanító, tanár (pedagógus)?

          Többet jutalmaz, mint büntet, a gyerek számára váratlanul is dicsér és jutalmaz.

          Az elmarasztalást igyekszik összekapcsolni elismeréssel. (Köcsög-árnyék, csap- Cziráki Lajos…)

          Gyakran vigasztal.

          Nem alkalmaz „negatív osztályba” (kategóriába) sorolást, de valamilyen pozitívumot (rangot) minden tanulóval érzékeltet. Ezt a rangsort nem merevíti meg, hanem ennek ingadoztatásával befolyásolja a gyermek magatartását.

          A sikeres pedagógus kedvesebb, barátságosabb, türelmesebb, nagyobb gonddal foglalkozik a gyerekkel, többet dicsér, buzdít, bátorít, többször hajol közelebb (a gyerekhez), többször néz rá, bólint helyeslően, mosolyog, nagyobb szeretettel, s melegséggel foglalkozik vele, gyakran megsimogatja. (Régi ellenőrző: büdös – nem szagolni, tanítani.)

          A sikeres pedagógus felkelti az érdeklődést, egyformán szereti tanítványait, érthetően magyaráz, szigorú, de következetes, igényes, művelt, ismeri tanítványait, s elismeri, ha téved.

          Milyen tehát a sikeres iskola? „A csak tudást nyújtó iskola csonka iskola. A tudást is, nevelést is adó iskola a teljes iskola (Eötvös József).

          Kérdezem tehát: milyen lehetne-lenne a sikeres család? Nyújtson az otthon is elraktározható ismereteket, de ez nem elég, szolgáltasson jó példát a tudás előtti tudásból, a mélyebb érzelmi tudásból.

Ámde: kevés az ilyen szempontból sikeres iskola, kevés az ilyen szempontból sikeres család.

Eközben sohase feledjük Gárdonyi szép gondolatát (amit Zéta mond A Láthatatlan emberben:Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”

·         Szükség van-e a szülővé nevelésre?

[A gyermekvállalás előtt:

1. Van mélyebb, a családból hozott érzelmi tudása?

2. Van elegendő észben elraktározható ismerete?]

   Vannak a szeretetmegtagadásnak olyan nem tudatos formái, melyeket a felnőtt talán észre sem vesz, a gyermek viszont szenved tőle, érzi a benne rejlő elutasítást. Ilyen a negligálás (dr. Kozéki Béla), a figyelmen kívül hagyás. Látszólag csak megfeledkezik az anya a gyerekről, kifelejti valamiből, elfeledkezik az étkezés idejéről… látszólag véletlenül, de ha ez rendszeresen történik, valójában azt mutatja, hogy a gyermeket tehernek érzi. A szeparáció, a gyermek időleges magára hagyása (amit a gyermek véglegesnek tart) rettenetes félelemmel tölti el.

   Miből lehet észrevenni, hogy a gyermeknek szeretethiánya van?

Jellemző a feltűnő figyelemfelhívó kísérletek sorozata: a gyermek „tapad” a felnőttre, sír, nyafog, elesettnek mutatja magát (nem tudok menni…) úgy viselkedik, mintha sokkal kisebb gyermek volna. Ha ez nem használ, mindenütt megpróbál szeretetet találni, vagy éppen rongálásokkal, botrányokkal felhívni magára a figyelmet. Alapvető az, hogy a szülő, a nevelő mindig örüljön annak, ha a gyermekkel lehet.

Soha ne feledjük Szabó Lőrinc sorait (Lóci óriás lesz):

„Leguggoltam s az óriásból / negyedórára törpe lett. / (Mi lenne, gondoltam, ha mindig / lent volnál, ahol a gyerek?)”

 

 Erich Fromm A szeretet művészete c. könyvében azt mondja, hogy a szeretet magában foglalja a törődést. „Hiába bizonygatja az anya, hogy mennyire szereti gyermekét, ha azt látjuk, hogy nem törődik a csecsemővel, hogy elmulasztja megetetni, megfürdetni, nem gondoskodik testi kényelméről… Nincs ez másképpen az állatok, meg a virágok szeretetével sem. Ha egy nő azt mondja nekünk, hogy imádja a virágokat, de azt látjuk, hogy elfelejti meglocsolni őket, nem hiszünk többé az „imádatában”. A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”.

   A gondoskodás és a törődés maga után vonja a szeretet másik megnyilvánulását: a felelősséget. Ez a felelősség az anya és csecsemő esetében főleg a testi szükségletek gondjára vonatkozik.

   Ha szeretem a másik személyt – írja Fromm -, akkor egynek érzem magamat vele, de azzal, aki Ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam.

-Tessék, itt a titkom, mondja a róka a kis hercegnek: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

·         Szükség van-e a szülővé nevelésre? – teszem fel sokadszor, ma utoljára az eldöntendő kérdést (Igen? Nem?).

   Jung, a modern lélektan megalapozója megadja a választ. (20. sz.., svájci pszichiáter)

Azt írja: életbevágó, hogy a szülők a saját életüket a legteljesebben éljék meg (életigenlés), de ez legalább ennyire érvényes a tanárokra, hiszen ők az iskolában a szülőket helyettesítik. Ha valóban nevelők, ha „szándékuk, hogy elégedett férfivá vagy nővé segítsék őket fej-

lődni, akkor járhatnak csak sikerrel, ha maguk is egészséges személyiségek. Nincs olyan prédikáció…, nincs olyan okos technika vagy műszaki eszköz, ami felérne egy fejlett személyiség befolyásával” – írja Jung.

De azt is mondja, hogy a felnőttek nevelésére legalább akkora szükség van, mint a gyerekekére, s ebben a tekintetben a felnőtteknek önmagukkal kell törődniük!

   „Manapság – mondja Jung – csak odáig neveljük az embereket, hogy meg tudjanak élni, megházasodjanak; aztán a nevelés teljesen abbamarad, mintha legalábbis teljes lelki felkészültséggel rendelkeznének. Valamennyi fennmaradt összetett probléma az egyén belátására – és tudatlanságára – van hagyatva. Számos elsietett és boldogtalan házasság, szakmai kudarc kizárólag a felnőttek nevelésének hiányából adódik. Rengetegen élik úgy végig az életüket, hogy egyáltalán nem ismerik a leglényegesebb [lélektani] dolgokat.”

 (Frieda Fordham: Bevezetés Jung lélektanába. Egészségforrás Kiadó Bp. 1996.)

     Válaszunk: Igen, a könyvek nélkülözhetetlenek, mert

1. iskolás és felnőtt korban is gyarapítható az elraktározható ismeret,

2. ezzel fel lehet hívni a figyelmet a másik fontos elemre: a tudás előtti tudásra, a gyermekkori családból hozott (vagy nem hozott) mélyebb érzelmi tudásra.

A kettő együttes megléte nélkül örömtelenebb a gyermeknevelés, korcsosul az új nemzedék, s félő, hogy a rossz hagyományt felnőttként tovább viszik az új utódok.

 

   Emlékeznek? Zéta azt mondja (Gárdonyi: A láthatatlan ember):

 „Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat….

   Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”

 

Hol, mikor, hogyan történjen a szülővé nevelés a családon kívül?

Minden magyar iskolában, minden nap, de minden héten legalább… Nincs igazi nemzet jó anyák, apák, megértő család nélkül! Itt most történt egy próbálkozás  részemről, a Magyar Pedagógiai Társaság 2012. május 19-i küldöttgyűlésén, – de  meddig hallatszik el ez a hang?

(Köszönöm a figyelmüket!)

* * *

További főbb irodalom:

A bölcs élet titka (Alexander Oakwood válogatása) Bagolyvár Könyvkiadó Bp. 1998.

A pszichológia alapjai. Szöveggyűjtemény (Tankönyv – Zsigmond Király Főiskola)

   Bp. 2002.

Dr. Benjamin Spock: Csecsemőgondozás – gyermeknevelés Medicina Bp. 1975.

Frieda Fordham: Bevezetés Jung lélektanába. Egészségforrás Kiadó Bp. 1996.

Dr. Kozéki Béla: Hogy hű lehessen önmagához – A gyermeknevelés gyakorlata Tan-

   könyvkiadó Bp.1989.

Müller Péter: Szeretetkönyv. Alexandra, Pécs,  2006.

Pedagógiai Szöveggyűjtemény.  Comenius Bt. Pécs,  1996.

Dr. Ranschburg Jenő: Szülők lettünk. – A családi nevelés pszichológiája az iskoláskorig. 2.

    kiadás Cser Kiadó Bp. 1995.

Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Ramással.

    Park Könyvkiadó, 2007.

Szülők könyve (Zimmermann Ottó könyve nyomán átdolgozta: Kőrösi Henrik.) Egyetemi

     Nyomda Bp. 1928.

Kategória: Tanulmányok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?