A HAT válaszai az államtitkári "válaszra" – inszinuációk nélkül

Tételes válaszok

a

Nemzeti Erőforrás Minisztérium

Oktatási Államtitkársága

által készített,

„Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel

kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő

állításokra

 

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján

 

 

 

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Nézzük az első pontot!

 

 

I.

 

Az államtitkárság állítása:

Nem igaz, hogy az oktatási intézmények fenntartói jogának átvételével a kormány célja a központosítás.

 

Az igazság:

Az intézkedés célja az állami felelősség és a hozzá tartozó jogkörök megbillent egyensúlyának helyreállítása. Korábban a szocialisták és a liberálisok az esélyegyenlőség jelszavát hirdetve egy anyagi alapon diszkrimináló rendszert működtettek. Míg a gazdag önkormányzatok területén lévő intézményekben többletszolgáltatásokhoz jutottak a gyerekek, a szegényebb településeken az előírt minimumot sem kapták meg minden esetben. A kiegyenlítő szerepet most már csak az állam tudja betölteni.

Lásd a törvényjavaslat 2. § (1)-(3), illetve 3. § (9) bekezdését!”

 

A válaszunk:

Hogy mi a kormány célja, arról úgy lehet tudomást szerezni, hogy e célról nyilatkozik. A kormány valóban nem nyilatkozott úgy, hogy a célja a központosítás lenne. Elképzelhető, hogy születtek olyan vélemények, amelyeket e pontban az államtitkárság cáfolni akar, de a komolyan vehető szakmai kritika sosem a kormány céljairól, szándékairól és elképzeléseiről szól (ezek, ha nem explicitek, nem is érdekelhetnek egy szakértőt). A komolyan vehető kritika arról szól, hogy várhatóan, egy józan előrejelzés alapján mi következik majd be. Márpedig

  • az iskolák fenntartói jogainak egyszeri (a törvénytervezetben szereplő) állami átvétele igenis központosítás,
  • az, hogy a 2000 fő alatti településeknek a későbbiekben sem lesz lehetőségük még köznevelési megállapodás keretében sem átvenni a fenntartói jogokat, igenis központosítás,
  • az is központosítás, hogy egyelőre teljesen meghatározhatatlan, esetleg nagyon nehezen teljesíthető feltételek megléte esetén kaphatja meg a helyi önkormányzat a fenntartói jogokat,
  • központosítás a kötelező tananyag egy részének NAT-ban való rögzítése,
  • központosítás, hogy a tervezetből egyelőre az olvasható ki (törvényszövegben nem elfogadható többértelmű megfogalmazásban), hogy minden iskolatípusra csak egy „választható” kerettanterv lesz, hacsak egy iskola alternatív intézményként nem készít saját kerettantervet, azt nem akkreditáltatja, amely akkreditációnak a szabályai egyelőre ismeretlenek, vagy ha nem egyházi iskola,
  • központosítás, hogy az egész szabályozás eredményeként a helyi tantervnek csak a 10%-a lesz az iskolában meghatározható
  • az is központosítás, hogy a pedagógiai szolgáltatásokat a kormány csakis bürokratikus rendben működő, állami szervezetekkel kívánja teljes egészében biztosítani, vagyis megszűnésre kárhoztatja az e területen kibontakozó piacot,
  • és központosítás a tankönyvterjesztés egészének állami kézbe vétele is.

 

Az a megoldás, hogy az óvoda önkormányzati fenntartású lesz, az iskola viszont állami, további veszélyeket jelent. Az önkormányzatnak anyagi érdeke fűződik majd ahhoz, hogy a gyerekek a lehetséges legkorábbi időpontban átkerüljenek az iskolába, s a lehető legszűkebb legyen azon gyerekek köre, akik betöltötték ugyan hatodik életévüket, de iskolaérettség hiányában indokolt lenne, hogy még egy évig óvodában legyenek, és ezt a megoldást a szülők is jónak tartják. Nem állítjuk, hogy minden önkormányzat mindig ezen érdekének és csak annak megfelelően fog cselekedni, de a nehéz anyagi helyzet sok helyhatóságot kényszeríthet erre.

Nem világos, mi biztosítja, hogy a rendelkezésre álló források állami elosztása valóban igazságos lesz, illetve figyelembe fogja venni a különböző területek, intézmények eltérő költségigényeit. Tudni fogja-e a központi fenntartó, hogy a helyi vállalkozók miben s mennyit segítenek? Költségracionális lesz-e a helyismeretet nélkülöző állami fenntartás? Helyismereten itt nem csupán az iskola, hanem a gazdasági környezet ismeretét is kell érteni. Az esélyegyenlőségre törekvő rendszerekben az állam ellensúlyoz, kiegészít, de nem veszi át a finanszírozás egészét. A szubszidiaritás elve nem azonos az egyenlő központi elosztás elvével.

Az állam nyilván az önkormányzati támogatás csökkentésével tudja majd megszerezni azt a forrást, amely az állami fenntartás drasztikusan megnövekedő költségeinek fedezéséhez szükséges (amit eddig az önkormányzatok adtak az iskoláknak, azt valahogyan továbbra is biztosítani kell állami forrásból). Hogy fog ez történni? Milyen elvek alapján? A tanulólétszám arányában? De attól az önkormányzattól, amely eddig sem tudott adni az iskolájának plusz támogatást, vagy csak nagyon keveset, hogyan lehet majd tanulólétszám-arányosan elvonni támogatást? Vagy nem lesz ilyen arányosság? De akkor milyen lesz? Végiggondolta ezt egyáltalán valaki?

Sok önkormányzat épített iskolát, újította fel az épületeket, vásárolt berendezéseket, oktatási eszközöket. Ez a vagyon részben a helyben lakó közösség által termelt javakból jött létre. Ezt most az állam elrekvirálja. Ezek a megoldások – amint az a már az Országgyűlés előtt lévő, a fővárosi és a megyei önkormányzati fenntartású intézmények állami kézbe vételéről szóló törvényjavaslat szövege szerint is világos – egy kb. 60 évvel ezelőtti folyamathoz rendkívül hasonlók. Egy különbség van: az egyházi iskolák és más nem önkormányzati fenntartású intézmények „elvétele”, államosítása egyelőre nem került szóba.

Nyilvánvaló, hogy a magyar iskolarendszer irányítási struktúrája valóban alapos elemzésre, és nagy valószínűséggel tényleg változtatásra szorul. Ezzel kapcsolatban léteznek tudományos igényű közgazdasági, közigazgatási, jogi elemzések, amelyek nagyjából egységesen arra a konklúzióra jutottak, hogy egy tankerületi, elsősorban a kistérségekhez kötött, vagy velük kapcsolatban álló fenntartókra épülő irányítási rendszerre van szükség. A szakirodalomban, elsősorban a Zöld könyvben az ezzel kapcsolatos érvek megtalálhatók. Közülük is kiemelhető, hogy a jelenleginél integráltabb, de az állami központosítástól távol álló iskolairányítási struktúra kialakítása elsősorban az esélyegyenlőtlenséggel kapcsolatos problémák megoldása terén jelentene sokat, s ezért a magyar iskolarendszer fejlődése szempontjából jelentős átalakulás lenne. Nem állítható, hogy ez az egyetlen szakmai álláspont, vannak szakemberek, akik érvelnek az önkormányzati irányítás megtartása mellett is. Olyan szakmai véleményt azonban, amely az állami irányítás visszahozatalát erősítené, nem ismerünk.

Olyan szakmai diskurzusra lenne szükség, amely a szubszidiaritás, valamint a racionális feladatmegosztás elveiből kiindulva szakmai elképzelések közötti döntést eredményezne (nem kizárva további, tudományosan megalapozott koncepciók megszületését, vagy a jelenlegiek átalakulását). Ebben a pillanatban szakmailag nem vehető komolyan az államosítás koncepciója.

            Az iskolák finanszírozásában meglévő egyenlőtlenségek valóban súlyos gondot jelentenek a magyar oktatási rendszerben, a kérdésfelvetés tehát nagyon is indokolt. Az egyetlen reális megoldásnak a fenntartói jogok állami kézbe vételét tekinteni azonban erős túlzás. Decentralizált rendszerben is lehetséges a finanszírozásbeli durva egyenlőtlenségek megszüntetése. Például egy tankerületi rendszerben, ahol az iskolák költségvetésének 100%-a az ország költségvetésében rögzített összeg része, ez a probléma megoldható, ehhez nem kell állami kézbe vétel. De sok másféle megoldás is elképzelhető, ahogyan a szakirodalomban ilyenek szerepelnek is. Az sem biztos, hogy az egyenlőtlenségeket 100%-ig ki kell egyenlíteni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarországon minden iskola ugyanolyan „szegény”, illetve ugyanolyan „gazdag” legyen, akkor miért nem mondjuk azt, hogy így legyen ez az egész Európai Unióban? Netán az egész világon. Az abszurd, és demagóg felvetés jól mutatja, hogy az egyenlőtlenség nem teljesen ördögtől való. Az állam feladata az lehetne, hogy az esélyek egyenlőségét, vagyis az egyes települések, régiók gazdasági, társadalmi felemelkedéséhez szükséges bizonyos feltételeket biztosítsa. És ez elsősorban nem a működési költségek elosztásának a problémája, hanem az a kérdés, hogy a fejlesztési források miképpen oszlanak el. Ismét arról van szó, hogy a törvénynek szakmai bizonyítékokon kellene alapulnia, és kimunkálását valódi, intenzív szakmai, és arra épülő társadalmi diskurzus keretében kellene végezni.

 

 

II.

 

 

Az államtitkárság állítása:

Nem igaz, hogy az állam elveszi az önkormányzatoktól a fenntartói jogokat.

Az igazság:

A törvényjavaslat 2. § (3) bekezdése egyértelműen kijelenti: „Köznevelési intézményt az állam, e törvény keretei között települési önkormányzat, nemzetiségi önkormányzat, Magyarországon nyilvántartásba vett egyházi jogi személy, továbbá más szervezet vagy személy alapíthat és tarthat fenn, ha a tevékenység folytatásának jogát – jogszabályban foglaltak szerint – megszerezte.”

Az óvodai ellátás továbbra is a települési önkormányzatok feladata, az általános iskola, középiskola, alapfokú művészeti iskola és kollégium fenntartását a kétezer főnél nagyobb lakosságszámú települések köznevelési szerződéssel vehetik át az államtól.

Lásd a törvényjavaslat 74-76. §-át!”

 

A válaszunk:

A települési önkormányzat átvenni azt tudja, ami az államé, az államnál van. Azaz implicit módon az előzetes államosítás ebben az érvben is benne van. Az államtitkárság azt állítja, hogy „Nem igaz, hogy az állam elveszi az önkormányzatoktól a fenntartói jogokat”. De az első állítása (itt [ide egy link kell] olvasható a rá adott kritikánkkal együtt) meg az volt, hogy „Nem igaz, hogy az oktatási intézmények fenntartói jogának átvételével a kormány célja a központosítás”. Ez utóbbi állítás implicit módon feltételezi, hogy az állam átveszi az ok
tatási intézmények fenntartói jogát. Ezzel az államtitkárság önmagát cáfolja, ellentmondásba keveredik. De természetesen az előző ponttal kapcsolatban általunk leírtak [az „előző pontban általunk leírtak” legyen egy link] megfelelő, az állítást cáfoló bizonyítékokat jelentenek az államtitkárság érvelésével szemben. Az előbbi pontnál [az „előző pontnál” is legyen link] megadott felsorolás első három bekezdése azt bizonyítja, hogy az állam igenis elveszi a fenntartói jogokat az önkormányzatoktól. De ezt az államtitkársági érvelés is explicit módon tartalmazza (pl. a 2000 főnél kisebb települések iskolái esetében).

            Nem érthető – még az írás szerzőinek logikája szerint sem –, hogy miért kell teljesen lehetetlenné tenni, hogy a 2000 fő alatti lakosságszámú települések iskolái helyi irányítás alatt álljanak. Az ilyen települések között nem kevés lehet, amely képes lenne megfelelő financiális feltételeket biztosítani oktatási intézménye számára. Felmerül a gyanú, hogy ennek oka az, hogy állami irányítás esetén ezek az iskolák, illetve egy részük nagyon könnyen, egy tollvonással megszüntethetők lennének. Ez a „cél”, „szándék” leírva sehol nem szerepel, azonban egyrészt mint lehetőség komolyan felmerül, másrészt az oktatáspolitikai döntések előkészítésének folyamata, illetve az ország jelenlegi súlyos gazdasági helyzete is egész hihetővé tesz egy ilyen megfontolást.

            A fenntartói jogok átvétele, majd megállapodás keretében való visszaadása nagyon sok helyen két fölöslegesen elvégzett, a tapasztalatok szerint jelentős költség- és munkaigénnyel járó feladat, az eredmény merő pazarlás. A mi álláspontunk szerint általában nem szükséges a fenntartói jogok állami kézbe vétele. A fenntartó helyzetéből következően, vagy az irányító tevékenység alacsony színvonala miatt nagyon rossz helyzetbe kerülő iskolák esetében esetleg szükségessé válhat a fenntartó váltás, azonban csak akkor, ha más megoldásra (támogatás, biztos kinevezése, stb.) már nincs lehetőség. Az önkormányzati munka ellenőrzésének keretében azonban a problémák feltárhatók, és a szükséges segítség is időben érkezhet. Az állami kézbe vétel durva, sok problémát jelentő, és valószínűleg csak a legvégső esetben alkalmazható kényszermegoldás lehet egyedi esetekben.

 

III.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új munkaidő-számítás fokozza a pedagógusok túlterheltségét.

 

Az igazság:

Az értelmes munka sohasem teher, hanem hivatás, elköteleződés, életforma…

A pedagógusok tervezett újfajta munkaidő-számításával kapcsolatban kétféle tévhit a leggyakoribb: az egyik szerint heti 32-re emelkedik a kötelező óraszám, a másik szerint heti 10 órát a tanáriban kell üldögélni. Mindkét elmélet meglehetősen ijesztő képet fest a jövőről, és egyik sem felel meg a valóságnak.

A kötelező heti munkaidő (40 óra) 80 százaléka az ún. kötött munkaidő, melyet az intézményvezető által meghatározott feladatokkal kell eltölteni. A kötelező munkaidő 55-65%-az ún. nevelő-oktató munkával lekötött munkaidő. Ezek a kifejezetten foglalkozással (tanítási óra, szakkör, sportkör, korrepetálás, egyéni fejlesztés…) kitöltendő órák. Vagyis egyértelműen kiderül, hogy nem igaz az, hogy a 32 órában fognak tanítani a tanárok. A jelenlegi törvény a 22 óra mellé 6 túlórát engedélyez, vagyis 28 órája is lehet egy tanárnak. A tervezet szerint maximum 26!

A kötött munkaidő fennmaradó 25-15 százaléka töltendő az intézményvezető által meghatározott egyéb feladatokkal, melyeknek köre és mennyisége megegyezik a jelenlegi törvényben leírtakkal. Ezek egy része jelenleg is csak az intézményben végezhető el.

Az órák és feladatok egyenletes elosztása az intézményvezető feladata. A túlterheléshez a központi bérfinanszírozás miatt anyagi érdeke nem fűződik se neki, se a fenntartónak.

Lásd a javaslat 62. § (5)-(14) bekezdését!

 

 

A válaszunk:

Az, hogy „az értelmes munka sohasem teher, hanem hivatás, elköteleződés, életforma” csak egy demagóg szólam, és semmi köze nincs ahhoz, hogy az elvégzett munkáért bért kell fizetni. Már eddig is, és sokan visszaéltek vele, de most olvassuk először, hogy valaki nyíltan meg is fogalmazza: visszaélek a hivatástudatoddal. Tényszerűen: ha egy pedagógusnak napközit kell tartania, helyettesítenie kell ingyen, a saját óráira való készülés vagy dolgozatjavítás helyett, azt hivatástudattal sem fogja értelmes munkának felfogni. Értelmesnek a sikerrel kecsegtető és a képességeihez és képzettségéhez illő munkát szokta érezni az ember.

            A tévhitekre való hivatkozás demagóg érvelőkkel szembeni hamis ellenérv. Nem azt mondjuk, hogy az óraszám 32-re emelkedik, ill. nem mondjuk, hogy üldögélés lesz. A helyettesítés és a napköziben végzett tevékenység viszont olyan munka, ami más munka elől veszi el az időt, energiát. A szakkör értelmezhető neveléssel-oktatással kapcsolatos munkának, s ha valakit ingyenes helyettesítésre, szakkörvezetésre vagy napköziben való tevékenységre köteleznek, annak igenis nőni fog a munkaterhelése, és mivel ez a túlórázási lehetőség rovására megy, a jövedelme is csökkenhet.

            De még egyszerűbben: 22 óra felett jelenleg túlóradíjat kap a pedagógus, ez megszűnik, ha ezt a törvényt elfogadják. Most majd 32 órát az iskolában kell tartózkodnia, és ebben az időben bármilyen feladatot kaphat a munkáltatójától, akár órák tartását is. Igaz, ez utóbbit úgy, hogy maximum heti 26 órát taníthat a pedagógus, ám a 22 feletti órákért túlóradíj nem jár. Tehát továbbra is 22 óra a kötelező óraszáma, erre kapja a fizetését, de a gyakorlatban akár 26 órára is kötelezhető mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A törvény így lehetővé teszi éppen a központi bérfinanszírozás miatt, hogy a fenntartó, jellemzően majd az állam, akár heti 26 órára számolja ki az iskolánként szükséges pedagóguslétszámot. Márpedig, ha ez bekövetkezik, annak egyenes következménye pedagógusok elbocsájtása lesz.

            Az egyenletes terheléssel kapcsolatban: egyenletesen az egész nevelőtestületet is túl lehet terhelni.

Dehogynem fűződik érdeke az intézményvezetőnek és a fenntartónak a túlterheléshe
z, bérmegtakarítás érhető el a fenntartó (pl. az állam) számára.

 

 

IV.

 

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új munkaidő elszámolást már jövőre, a pedagógus életpályamodell elindítása nélkül bevezetik. Mint ahogyan az sem, hogy a kormány fizetésemelés nélkül többletmunkát vár a pedagógusoktól.

 

Az igazság:

Az új munkaidő szabályozás együtt jár a 2013. szeptemberben bevezetésre kerülő életpályamodellel, amely a jelenleginél már az induláskor legalább 50-70 százalékkal magasabb fizetést garantál a pedagógusoknak. Ez a jogalkotás teljes ideje alatt mindvégig így szerepelt. Minden ezzel ellentétes állítás tévedés vagy az igazság szándékos elferdítése.

Lásd a javaslat 95. § (3) bekezdését a hatályba léptetésről, továbbá a 65. § (2) bekezdését az illetményalapról és a 7-8. számú mellékletet az új bértábláról és a pótlékokról.

 

A válaszunk:

Az életpályamodell nem szerepel kidolgozott formában a tervezetben, tehát nem biztosít semmit. Továbbá felmerül a kérdés, hogy miből lesz 2013-ra 50-70 %-kal magasabb garantált bér a 0,5 %-os GDP-növekedés mellett?

            A kritika, amelyet az államtitkárság cáfol, számunkra eddig ismeretlen volt, úgy látjuk, nem szakértői körből érkezett. Az oktatás teljes költségvetési támogatásának, így többek között a pedagógus életpálya modell bevezetése költségeinek kérdése nem a köznevelési, hanem az éves költségvetési törvények tárgyalásakor vetődik fel. Szűken vett szakmai szempontunkból, ha e polémia keretei között kizárólag a köznevelési törvény a téma, a felvetésnek nincs különösebb relevanciája. Ha azonban kilépünk ebből a keretből, és általában vett oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozunk, s így többek között az oktatásnak a GDP-ből való részesedéséről van szó, akkor magunk egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy Magyarországon nőjön az oktatásra fordított GDP hányad. Ugyanakkor azt is megfogalmazzuk elérendő célként, hogy az oktatásnak alkalmassá kell válnia arra, hogy a megnövekedett forrásokat a társadalom valóban a jövőbe való befektetésként értékelje. Ehhez az oktatás mai és jövőbeli társadalmi igényeknek való megfelelését ígérő, szakmailag megalapozott és hihető oktatáspolitikai koncepcióra van szükség. A jelenleg hatalmon lévő kormány meggyőződésünk szerint ilyennel nem rendelkezik. A törvényjavaslathoz készített koncepció nem tölti be ezt a szerepet, sem funkciójában, sem tartalmában. Vagyis amikor a kritikusok azt a félelmüket fogalmazzák meg, hogy a pedagógus életpálya modellhez szükséges források jövőbeli rendelkezésre állása erősen kétséges, akkor nem pusztán a magyar gazdaság mai állapotának józan értékeléséről van szó, hanem arról is, hogy a kritikusok jó része kétségesnek tartja, hogy mai állapotában az oktatásba a magyar társadalomnak érdemes befektetnie. Nyilván át kell alakítani ezt az oktatást, nyilván szükség van megalapozott oktatáspolitikai koncepcióra, de a kritikusok szerint ennek iránya csakis a megismerttel, a kormány által képviselttel ellentétes irányú lehet.

Kategória: Álláspont | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?