MEGHÍVÓ
a Magyar Pszichológiai Társaság ezúton hívja meg az érdeklődőket az
Év előadása
c. előadás sorozatra, amelynek következő előadója:
Dr. Pléh Csaba egyetemi tanár, BME Kognitív Tudományi Tanszék
Az előadás címe:
Meddig lesz szükség pszichológiára?!
Időpontja: 2011. november 30. (szerda) 17. 00 óra
Helyszín: ELTE Aula Magna (ELTE Jogi Kar, díszterem 1053 Budapest, Egyetem tér 1-3. )
A pszichológia a huszadik század egyik diadalmas tudománya és hivatása. Mégis, a kezdetetektől visszatérő hullámokban kételyek kísérik vagy egyáltalán lehetőségét, vagy (vélt) intellektuális szárazságát, vagy gyakorlati sterilitását. Ezek a kételyek ma újra ébrednek, de ma már nem a fenyegetettség, hanem a világos szakmai identitás nevében tudjuk irónikusan visszautasítani őket.
A 19. század második felében a születő pszichológiát az egyik oldalon Comte kezelte kétellyel, mint aminek tartalmát megoszlik a szociológia és a neurobiológia között, a másik oldalon pedig Dilthey, Frege és Husserl tartották szellemileg laposnak és fantáziátlannak. Ezeket a törekvéseket próbálta helyretenni a század közepén Karl Bühler és Lev Vigotszkij a három aspektussal illetve a közvetítettség elméletével, később pedig Jean Piaget a pszichológia szakmaközi középpontba állításával. Ugyanakkor az elméleti viták közepette karaván vidáman haladt. A modern pszichológia gyakorlati hivatásának alakításában a múlt század első felében a legkiválóbb elméleti emberek vettek részt. Binet, Ebbinghaus, Stern, S. Freud, Lewin, Lurija, Bowlby miközben kiemelkedő elméleti tudósok, a hivatás alapvető kereteinek meghatározásában is döntő szerepet játszanak, akárcsak nálunk Ferenczi, Szondi, Harkai vagy Mérei.
A hivatásszerű pszichológia kibontakozása közben sem szűnt meg a fenyegetettség, gondoljunk csak a század közepi pavlovizmus kétes diadalaira, vagy a pedagógia örök telhetetlen étvágyára, mint az ember alakítóira.
Mindez csak a múlt, amire a pszichológiatörténésznek illik emlékeztetnie. A mai kor szellemi térképén újra két irányból kérdőjeleződik meg a pszichológia. A tudományban az új interdiszciplináris területek tűnnek úgy, mint amelyek felfalják a pszichológiát. A kognitív tudomány, a neurofilozófia és az idegtudományok gurui, Churchlandtől Gazzanigán át Ramachandranig megkérdőjelezik a pszichológia jövőjét. Mikorra mindent tudunk, nem lesz más csak neurális izgalmi mintázat. A kísérleti pszichológusok nem kell pánikkal reagáljanak erre a részben maguk előidézte megkérdőjelezésre. Az ember neurális értelmezése valóban oksági modellt ad a viselkedésre, azt azonban, hogy minek az oksági magyarázatát látjuk például a mágnesben, azt, hogy a személy éppen olvas, flörtöl, vagy veszekszik még az adott kísérletben is a viselkedés pszichológiai értelmezése adja meg.
A mai kor másik fenyegetése a félig felkészült s félig emésztett mantrákat csócsáló más foglalkozásúaktól, a trénerektől, kócsoktól, guruktól érkezik. A mai pszichológia azt kell jól lássa, hogy ma már nem szabadságharcot folytat, hanem egy világos hivatást véd. Az intellektuális redukcióval szemben az védi, hogy identitásában a tudomány mögött egy hivatás is áll, míg nincs hivatásszerű kognitív tudós vagy idegtudós. A félkész gyakorló riválisok versenyével szemben pedig azt kell védje, hogy a pszichológus hivatásban az említett nagy elődök örökségének megfelelően az elméleti megalapozottságnak is megvan a helye. A pszichológus nem technikusa vagy felcsere, hanem mérnöke és orvosa a viselkedésnek.