A koncepció alapgondolata az „abszolút pedagógus”, illetve az „abszolút pedagógia” gondolata volt. Ez természetesen szűkebb, mint az értelmiségtörténeti megközelítés egésze. A gondolat lényege az volt, hogy nemcsak kiváló értelmiségiek lesznek egzisztenciális okokból tanítók, tanárok és mesterek (nagy „M”-mel is), de ugyanaz utat önként, szabad elhatározásukból is sokan tették meg. Csak a huszadik században megközelítőleg fél százra tettük azon kiváló értelmiségiek számát, akik minősített formában részesítették előnyben a tanítást teljes vagy részleges életpályaként saját tudományos, művészi vagy irodalmi tevékenységükkel szemben vagy azokat kiegészítendő. Ebből a beállítódásból következik az „abszolút” pedagógus jelzőjének értelme: ebben a pedagógiai elméletben és gyakorlatban a pedagógia művészete, elmélete és gyakorlata az, amelyben az önálló értelmiségi (tudományos, művészi, stb.) tehetség (vagy a legtöbb esetben: tehetségek) megvalósulnak, ezzel a pedagógia összefoglaló médiuma lehet a szellemi tevékenység(ek) élvonalának, bizonyos értelemben – hipotézisünk szerint – a pedagógiai valóság egy sajátos és különös értelemben válik művészetté (talán még össz-művészetté is).
Az „abszolút” pedagógus-probléma kicsit szűkebb a teljes értelmiségtörténeti problematikánál. Miközben ez az igazi alapgondolata, a Műhely az ennél valamivel szélesebb programot is tevékenysége középpontjába állítja. A szélesebben megfogalmazott program a huszadik század olyan pedagógusi életműveivel foglalkozik, amelyekben az alkotó önálló értelmiségi teljesítménnyel is rendelkezik. Erőltetés nélkül jelentkezett a jelentős pedagógus-személyiségek értelmiségtörténeti vizsgálatánál a pedagógiai alkotás és az értelmiségi alkotás különleges harmóniája.
S végül az „abszolút” pedagógia és pedagógusok problémaköréhez tartozónak gondoljuk az eddig „iskola”- és „hagyomány”-teremtő pedagógusok életművének vizsgálatát, nem annyira az emlékezet vagy a hagyományőrzés, de az intellektuális elemzés és a jelenség magyarázatának szemszögéből.
Az önálló szellemi produkcióval rendelkező jelentős pedagógus egyéniségeknek és az „abszolút” pedagógusok velük szoros átfedésben lévő csoportjának kutatásától azt is várjuk, hogy erőteljesen átalakul a huszadik század magyar eszme- és kultúrtörténete (a magyar nyelven még nem létező intellectual history).
Várakozásainkhoz tartozik továbbá, hogy jóval plasztikusabbá válnának a pedagógusok és értelmiségiek történelmi viszonyának sajátosságai, s még azt sem zárnánk ki, hogy a pedagógusok értelmiségi identitásának jelenkori vonásai is önálló érdeklődés tárgyaivá válhatnának.