Összefoglaló és javaslatok
A Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére a Belvárosi Önkormányzat támogatásával, a Mérei Ferenc Pedagógiai Intézet vendéglátásában, az ELTE andragógia szakos hallgatóinak segítségével élénk érdeklődés mellett került sor a Budapesti Művésztanár Találkozóra. Felsőoktatási szakemberek, művésztanárok, kisgyermeknevelők, kultúraközvetítők, művészek, kutatók cseréltek eszmét a művészet és pedagógia – ebben az értelemben – szétválaszthatatlan fogalmairól, a művészeti nevelés nélkülözhetetlenségéről, a művészet és a gyerekek, fiatalok kapcsolatának társadalmi szükségességéről, a hatékony művészetközvetítés akadályairól.
1. A résztvevők vita után egyetértésre jutottak abban – nem kis részt a folklór tapasztalatai alapján -, hogy a gyerekvilág esztétikai alkotótevénységére és befogadó aktivitására jogosult a művészet kifejezés alkalmazása (ahogyan ezt egyébként a hatályos Nemzeti Alaptanterv szövege is megfogalmazza, érvényesíti. Az önkifejezésnek, a megismerésnek az az intenzív, érzelmileg megélt fajtája, amit művészetnek nevezünk hagyományosan nem egyszerűen a professzionista és professzionista tehetségű felnőttek kiváltsága, hanem a különösen a gyermeki – de alighanem általában az emberi – tevékenységnek sajátos, érvényes megjelenési formája – a személyiség fejlődésének és kulturális szocializációjának mással nem pótolható eleme. Ezért érdemesül kiemelt figyelemre – s ezen belül módszeres, értő kritikára is – mind a formális, mind az informális oktatás világában, mind a kultúraközvetítés egyéb színterein.
2. Miközben a jelenlévők hangsúlyosan tudomásulvették a modern világ kulturális fogyasztási szokásainak, a gyerekvilágot még inkább megérintő közvetítő eszközök (média, IKT) megkerülhetetlenségét egy korszerű művészetpedagógia stratégiájában és gyakorlatában, nem kis részt éppen a generációk párbeszédének fenntartása miatt is, ugyanakkor egyetértéssel aláhúzták, hogy a hagyományismereti nevelés, a népművészeti tradíció hangsúlya a művészeti nevelőfolyamatokban, tanulási folyamatokban nem „visszanevelést” jelent a lényegében ma már nem létező, történetileg lezárt paraszti kultúrába. Ennek tartalma és korszerű módszertanában gazdagon kimunkált feldolgozási-elsajátítási-találkozási technikái(beleértve a népmesét, a népzenét, a dramatikus elemeket a népi játékot, zenét, táncot, tárgyi tevékenységet, kézművességet és a kapcsolódó hagyományvilágot) által élményszerű formában alapozódik meg részben a szülőföldhoz kötődö identitás, részben gazdag, semmivel nem pótolható eszközrendszer ez a globalizált világ individulizált világban a gyermekek társas-közösségi nevelésére. Az „anyanyelvi nevelés” a művészeti nevelésben átugorhatatlan fázisa a személyiségfejlesztési folyamatoknak.
3. Felmerült a vitában, hogy a NAT-ban világosan megfogalmazott követelmények ellenére a művészeti nevelés kérdése alulértékelt a mindennapoi iskolai pedagógiai programok szintjén is, helyét jelentőségét a pragmatikus szempontok és érdekek foglalják el. A NAT instrukcióinak fokozottabban kell érvényt szerezni – hangzott a felhívás. A jelenlévők megállapították, hogy a művészetek szerepe a közoktatásban nem a jelentőségének megfelelő helyet foglalja el. S ez nem csupán a művészeti tárgyakra fordított idő védelmét jelenti, hanem a közvetítésnek egyre adaptívabb, a gyermeki, kamaszi szükségletekre, akár „hozott kultúrájára” jobban építő metodikának. Nemkülönben eleven iskolai művészeti közéletnek!
4. A hiányok egyik okaként jelenik meg az, hogy a pedagógusképzésben nincs igazi, nincs méltó helye a művészetekkel való találkozásnak. Nem tárul fel megélt-megélhető módon a pedagógusjelöltek előtt a művészetek személyiségfejlődésben, nevelésben betöltött szerepe, jóformán nincs is lehetőségük találkozni – különösen nem cselekvő módon – művészeti tevékenységekkel, nincs közösségi élet a hallgatóság körében, következésképp közösségi élet hiányában a kulturális tartalmú közösségi élmények kimaradnak szakmai szocializációjukból. Javaslatként hangzott el, hogy meg kellene találni a művészeti önkifejezési formák megismerésének és művelésének formáit a felsőoktatásban, különösen a pedagógusfelsőoktatásban. Az egyik alternatíva: feltámasztani az öntevékeny művészeti mozgalom hagyományait. A másik megoldás: a kreditrendszer pozitívumaira támaszkodva építeni be erőteljesebben a képzésbe magába. Ehhez persze az is kell, hogy a pedagógusképzésben maradéktalanul érvényesüljön a „bolognai folyamatban” hangsúlyozott gyakorlatközpontúság, a tudásközvetítésnek hiteles, a gyakorlatban is helytállni tudó felsőoktatókra van szüksége!
5. A speciális kérdések között hangsúlyosan vetődött fel a multikulturális nevelés, különösen a cigány tanulók sajátos, a nemzeti kultúra részeként értelmezettr kultúrájának széles körben történő megismertetésének igénye, javaslatok és felajánlások fogalmazodtak meg ezek megvalósítására. A vitában megfogalmazódott a vizuális tömegkúltúra, A vizuális játékok szemléletformáló hatása, az erre való tudatos figyelem és reagálás napjaink pedagógiájának fontos kihívása. Mindenképpen kiemelt figyelmet kell fordítani a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok jobb hozzáférésére a kultúra javaihoz.6. A konferencia résztvevői kifejezték meggyőződésüket, hogy fontos a pedagógusok reflexiójának és önreflexiójának fejlesztése, a művészetpedagógiai szerveztek közötti kapcsolat, hálózati együttműködés jelentősége. (Több fontos, közeli rendezvényre hangzott el már is meghívás.) A kapcsolattartás, a dialógus pótolhatatlan személyes megjelenési módjai mellett fokozottan igénybe kell venni az internetet, a szaksajtót és a „közmédiát” is. Mindenképpen erőteljesebbé kell tenni a kommunikációt a felsőoktatás s közoktatás, a közművelődés/közkultúra intézményei, valamint a laikus szülői társadalom és a média világa között.
2009. október 13.