Beszélgetés a televízós népművészeti vetélkedő pedagógiai tapasztalatairól a Magyar Pedagógiai Társaságban
Február 23-án a MPT Hagyományismereti Szakosztálya szervezett műhelybeszélgetést a témáról. A jelenlévők többsége szervezője, szereplője, mentore, felkészítője volt a műsoroknak. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy a Páva-vetélkedő gyerekkorosztályos televíziós nyilvánossága művelődéstörténeti jelentőségű: országos ismertséget szerzett a népművészeti mozgalom legifjabbjai műhelyeinek, közösségeinek, teljes pompájában mutatta meg évtizedeken át érlelődő eredményt: gyerekközösségek sokasága válik, vált értő közvetítőjévé a néphagyománynak, miközben – a korszerű hagyományismereti pedagógiák jóvoltából – egyben érvényes (releváns) önkifejezésükké is vált, válhatott. A program túlmutat az eléggé nem becsülhető „tehetségazonosítási” funkción is, az előkészítő táborokban megindult az egymással versengésre készülő közösségek közti gazdag és szakmai szempontból is termékeny kapcsolatépítés (mondhatni a mozgalom /újra/hálózatosodása, a csoportok székhely-településein is közösségfejlesztő üggyé vált a program. (Kiemelkedő példa volt a Sz-i önkormányzat reakciója: bár a csoport nem jutott magasabb fordulóba, mégis díszkísérettel, tűzijátékkal fogadták a hazatérőket, akik fellépésükkel mégiscsak öregbítették ország-világ nyilvánossága előtt a település jóhírét.) Megértve a műsorkészítés sajátos, olykor a folklór törvényszerűségeitől, nemkülönben a korszerű pedagógiai magatartástól idegen világát, mégis úgy vélték, hogy a televíziós munkatársak pedagógiai figyelmére, tapintatára, a gyerekek iránti tiszteletükre nagyobb szükség van.
Arról megoszlottak a vélemények, hogy a szülőtársadalomra milyen hatással volt a sorozat, de erről később.
Egybehangzó volt a vélemény arra nézvést is, hogy a komplex, átgondolt felkészítés mennyire fontos, mondhatni szerves eleme (kell legyen) a programnak. S ezen nem csupán művészeti-technikai felkészítést értettek a jelenvoltak, legalább ennyire pszichikaiakat is (a siker, akár a kudarc megélésére vonatkozó „edzések” is szükségesek). A nem csupán a versengő-fellépő gyerekek felkészítése fontos, de nyilván a „hazai” befogadó helyi társadalmak felkészítése is (legalább a „Jó gyakorlatok” ismertetésével), fontos a szülők gondos felkészítése (a program során elvárt magatartási-etikai normák megértetése, belsővé tétele). De felvetődött, hogy a zsűri továbbképzése is szükséges lehet, akár az egységesebb értékelési szempontrendszer, akár az értékelő monológok funkcionalitása, a Ki Mit Tud?-ok hagyományait idéző műveltségközvetítő szerepére gondolunk.
Az értékelési kultúra kapcsán elismerés illette a zsűrinek azon helytállását, mely szerint a döntőben elhárították maguktól a pontozás „felelőtlen felelősségét”, beváltnak tekinthető az értékelésben, hogy a műsorszámok után formáló, szöveges értékelés következzék, s az egyes szakágak összesítő értékelése során fejeződjenek ki pontok is (elhangzott, hogy mekkora, emberfeletti pszichikus teher a versenytárs pontjainak ismeretével esztétikailag értékes teljesítményt nyújtani). Támogatták a jelenlévők a továbbjutás ceremóniája (a szelekció) mellett a minősítő arany, ezüst, bronz fokozatú elismerések odaítélését – mindenki teljesítményének tárgyi emlékével térjen haza.
Konstruktív vita volt az egyes ágak esélyeinek közelítése szükségességéről. Az énekesek és a hangszeres szólisták hátrányosabb helyzetbe kerülnek mint a látványosabb, nagycsoportok, táncosok. Felvetődött a javaslat „integrált” nagycsoportos (a forduló több vagy mindegyik) fellépőjének közös produkciójára (akár a követhetetlen kiválasztási elvű műsorzáró sztárparádé helyett). Támogatást élvezett az a javaslat is, hogy a hangszeresek „otthonról hozott” számaik mellé kapjanak (húzzanak) sajátos felkészülést igénylő műsorszámra felkérést – akár jeles napok köré rendezve (ez egyúttal akár az együttes zárószám bázisa is lehet), a hangszeresek elé állított feladat lehetne táncosok kísérése is. A továbbfejlesztésnek ezek lehetséges tartalmi irányai.
Érdekes beszélgetés zajlott arról a jelenségről, hogy a táncos virtuózitás háttérbe szorítani látszik a játékosságot, játékfűzéreket. Volt nézet, mely ezt a „fölé lépő” megoldást a kiélezett verseny taktikai lépésének tartotta, mások az új gyerekgeneráció megannyi új sajátosságaival, új szükségleteivel magyarázták: az akcelerációval, a „pörgős” életmóddal. Azt mindenki elismerte, hogy a gyerekek állták a sarat e virtuóz táncolásnál is, nem csupán technikailag értékes produkciókat, de megélt-átélt táncokat láthattunk. Elhangzott az is, hogy ez a norma a zenészeknél kevésbé érvényesül, ott doktrinerebb módon ragaszkodnak a szakemberek a korábban „életkori sajátosságokkal” indokolt repertoárhoz.
Sándor Ildikó ezt a szakmai dilemmát történeti értelmezéssel világította meg. A pedagógiai tradíciók közt érvényes az az „iskola” (Keszler, Foltin, Neuwirth), mely az életkor növekedsével vezeti át a gyerekeket játékból, az egyszerűbb ugrósokból a bonyolultabb formákig. A másik „iskola” (Tímár) elsősorban a helyi hagyomány értékeire építené a fejlesztő programot, s táncban gazdag vidékeken magától értetődőnek véli a táncos formák tanítását „kezdő” fokon is. Tudni vélt egy harmadik tradíciót is, de ezt nem fejtette ki. Úgy vélte, a konvenciók közt nem „igazságot” kell tenni, de alaposan (akár folyamatosan) kibeszélni a lappangó vitát nagyon is érdemes.
A dilemma másik feloldása a színpadra állítás szabályai és a hitelesség párhuzamos normáinak követésében rejlik – fejtette ki.
Drámaibb a harmadik típusú magyarázat. Eszerint a játék társadalmi megbecsültsége látszik csökkenni, a játék kultúrája a néphagyományalkalmazás világában lesüllyedni látszik az óvodások világába, holott a játék kultúrája ugyanúgy „lifelong” mint a tanulás is.
Megoszlottak a vélemények a szülők jelenlétének megítéléséről. Sok tapasztalat gyűlt össze, mely a – nem kellőképpen felkészített – celebgyermekre éhes – szülő zavaró jelenlétét jelezték. E kihívásra tapintatos, de a gyerekek érdekeit, jogait tisztelő, pedagógus-növendék kapcsolat zavartalanságát biztosító megoldásokat kell végiggondolni. Szó esett a versenyzők jogi képviselőivel kötött szerződés néhány problémája is.
Összefoglalásul egyetértés volt abban, hogy a „Felszállott a páva” műsor a „tehetségazonosítás” feladatait jóformán maradéktalanul teljesíti, ám szükség lenne a gyerekek „követésére”, olykor egyenesen gyermekvédelmi segítségre is. A folyamatos tehetséggondozásnak folyamatorientáltnak kell lennie. A mentorok részvételével erősítendő a hálózatosodás. Végül a nyilvánosság elé kerülésük szakmai-pedagógiai koordinációja nagyobb figyelmet érdemel. A „túlszerepeltetésben” ott a korai kiégés veszélye, mások pedig méltatlanul hamar „felejtődnek el”, hullanak ki az emlékezetből. Az „afterprogramok” szervezőinek e két szempont zátonyai közti keskeny csatornán kell hajózniuk. Felvetődött, hogy e körben az információáramlás is akadozik.
Kérdés, hogy az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület kapacitása elegendő-e arra, hogy ez utóbbi feladatok gondozásának gesztora legyen. Az is nyilvánvaló, hogy a „Páva-típusú” tehetséggondozás (melynek csak egyik eleme a „sztárcsinálás” egy versenytársadalom számára) költségesebb mint maga a televíziós vetélkedő, s ennek forrásai nehezen előteremthetők.
A jelenvoltak tisztában vannak azzal, hogy a hagyományból eredő folklór és a modern média törvényszerűségeinek integrációja, harmonizációja nagyon nehéz feladat, de megoldását – egyebek közt a pedagógiai kérdések tárgyalásának nagyobb nyilvánosságával is – folyamatosan keresni kell.
Lejegyezte Trencsényi László