Emlékeztető a Magyar Pedagógiai Társaság Szakmai Kollégiumának üléséről
2019március 28., Budapest
Jelen voltak Bakonyi Anna, Balázs Mária, Benedek András megbízásából Schindler Rózsa, Boga Bálint, Bőszéné Szathmári-Nagy Anikó, Ercse Kriszta, Faust Erika, Fábry Ilona, Hatvani Istvánné, Hetmanné Mudri Zsuzsa, Hudra Árpád, Kálmán Antalné megbízásából Gerencsér Attila, Kolosai Nedda, Kraiciné Szokoly Mária, Makai Éva, Mihályi László, Munkácsy Katalin, Nagy Péter Tibor, Nahalka István, Novák István, Pázsikné Szilágyi Gabriella, Révész György, Somogyi Zsuzsa, Szeitz János, Szilvay Zsolt, Tölgyesi József, Trencsényi László, Villányi Györgyné, Zóka Katalin.
Az MPT alapszabálya szerint összehívott grémium az állam és a nevelési-oktatási intézményrendszer kapcsolatának kérdéseit tűzte napirendre. Bevezetőjében az elnök felidézte, hogy a sok generációt és több nézőpontot képviselő-megjelenítő Magyar Pedagógiai Társaságba felmerült egy tagi javaslat, hogy az iskolák háború utáni államosításának kerek évfordulójáról legyen méltó megemlékezés. A javaslattevő a modernizáció fontos lépéseként idézte fel az eseményt javaslatában, mások éppenséggel az állampárti diktatúra berendezkedésének eszközét látták a folyamatban, s nemhogy ünnepi emlékezésre nem tartották méltónak, de tárgyalásra sem. Harmadik típusú álláspont egyebek közt éppen akár Nagy Töhötömre hivatkozva az iskoaállamosítás „történelmi perében” a pártállam intranzigenciája mellett a hazai katolikus egyház legfelső vezetőinek inadaptivitását is felemlegeti. Hasonlóképpen a pluralista demokrácia jegyében szerveződő nagylétszámú egyesületben különböző vélemények élnek a 2010. évi országgyűlési választásokon hatalomra került pártok állami centralizációjáról. Sokan érvényesülni érzékelik a döntés úgymond esélyegyenlősítő hátterét, mások a hatalomtechnikai megoldásban a 80-as évek végén virágjába szökkent, s a kilencvenes években termést hozó demokratizáló innovációkat ért fagyos jégesőként értékelik a NER oktatáspolitikáját. Ennek megfelelően döntött úgy a társaság elnöksége, hogy a kérdést „megemeli”, szakmai diskurzus tárgyává teszi magát az alapkérdést, állam, társadalom és oktatási rendszer viszonyát. Hiszen a Magyar Pedagógiai Társaságnak éppenséggel alapértéke, hogy különböző nézeteket valló tagtársak a szakmai párbeszéd nyelvén értő figyelemmel tudják követni egymás nézeteinek szabad kifejtését, a vita a közösség műhelyében a valóság árnyalt értelmezését szolgálja.
Az elnök hozzátette: nem feladata a Szakmai Kollégiumnak, hogy feltétlenül szakpolitikai állásfoglalást fogalmazzon, de ha erre a vitában igény mutatkozik, az elnökség áll a kihívás elébe. Az emlékeztető nyilvánosságra hozatalát első megközelítésben elegendőnek tartja. (Emlékeztetett, hogy a Diszlexiás Gyerekek Fejlesztéséért Szakosztály állásfoglalására a Taigetosz-törvényről sem érkezett hivatalos válasz, mint ahogy a Gyermekérdekek Szakosztálya – Korczak Munkabizottság javaslata a tartósan kórházban kezelt gyerekek iskolázási esélyeiről is hivatalos válasz nélkül maradt. Elmondta még, hogy érkezett indítvány a MTA és a kormány vitájában való állásfoglalásra is. E kérdésről is az az elnökség álláspontja, hogy amennyiben szükséges, vonódjon be az ülés vezérmotívumai közé. Tájékoztatást adott arról, hogy a MTA Pedagógiai Tudományos Bizottsága sem vállalt testületi állásfoglalást az ügyben, egyéni kezdeményezéseket bátorított. Ennek megfelelően a Bizottság Szociálpedagógiai Albizottsága vállalt petíciófogalmazást, melyet végül 36 pedagógiai kutató, pedagógus írt alá, s Lovász László elnök megköszönt.
Ercse Kriszta előadásában korábbi közoktatási kutatások és a kurrens közoktatási statisztikák adataira támaszkodott. Az emlékezetes 1983-as (Ladányi-Csanádi) kutatás főbb megállapításait vetette össze a mai helyzettel. Megállapította, hogy a szelekció nőtt, ráadásul kitakarttá vált, s elsősorban a középfokon intézményesül. Az államosítás káros hatásai mellett a privatizáció folyamataira hívta fel a figyelmet, egy világnézeti alapú kedvezményezettség mutatkozik (az egyházi fenntartású iskolákban nagyobb autonómia maradt, a körzethatárok átjárhatóbbak, ezen iskolák finanszírozása többszörösen biztosított. E körülmények közt a hátrányos helyzetű tanulók és a középosztály gyermekei kimutathatóan fokról-fokra elkülönülnek iskolázás szempontjából, s a pedagógusok reflexszerűen a hátrányosak teljesítményét, képességeit alacsonyabbnak vélik – így teljesül be a szörnyű pigmalioni jóslat. Az egyházi iskolák válnak a szelekció szigeteivé, jellegzetességük, hogy jóval kisebb ezen iskolákban az alacsony társadalmi státuszú családok gyerekeinek száma, míg a túlsó póluson bekövetkezik a gettósodás (az állami iskolában a „maradék” marad). Évsorokon mutatta be, hogy az utóbbi évtizedben az állami fenntartású iskolákban szembeszökően nő a hátrányos helyzetűek aránya, s csökkennek a tanulói teljesítmények, addig az egyházi (magán) iskolákban a folyamat megfordul. Külön szólt a falvak „relatív elitjéről”, a „jobb iskolákba”, elsősorban egyházi intézményekbe ingázó tanulókról. Mintha az állam maga likvidálná a korrekt tanulási folyamatok lehetőségeit saját iskoláiban. Mi mehet a célja? Egy újtípusú társadalmi rétegződés, az anakronisztikus kasztrendszer kiépítése az iskolázás eszközeivel.
Nagy Péter Tibor történeti áttekintésében cáfolta azt a hiedelmet, mi szerint állam és iskola viszonyának új helyzete, új felfogása a felvilágosodással alakult volna ki. Emlékeztetett, hogy a Római Birodalomban városi, illetve „vállalkozói” feladat volt az iskoláztatás, ehhez képest a katekhéta iskolák, más egyházi intézmények elkülönülten működtek. A birodalom bomlásával már a Karoling Kor állama kötelezte az egyházat az iskoláztatásban való részesedésre, ebben a folyamatban BYugaton az egyház ki is szorította az államot, míg a keleti kereszténységben megmaradt az állam befolyása, így hagyományozódott ez a Magyar Királyságban is. A XVI.-XVII. században alakul ki az egyházi monopólium. A jezsuitizmus éppen a római egyház egyetemessége jegyében lépett fel, a protestáns világban ennek sajátos (az államot illetően gyakran bizonytalanságban leledző) geopolitikai helyzete emelte meg felelősségében e felekezeteket.
A XVIII. századról alkotott kép felváltását javasolta az előadó, amikor a szekularizáló állam feladatait vette sorra. Megkülönböztette a felügyeletben, előírásokban megjelenő integráló felelősséget a hiánypótló-kiegészítő szerepvállalástól. Érzékletes példával igazolta, hogy pl. a tantárgyak megnevezése a tantervekben éppenséggel egy polgári jogrend-konform szándékot jelenít meg, a felügyelettel összefüggő lehetséges ideológiai vitákat formálja át valóságos jogvitává. A kiegészítő szerepvállalásban jól kimutatható az előadó szerint a nemzeti kisebbségeket asszimiláló szándék. (Mely szándékról megjegyezte, hogy igazán nem érvényesülhetett, mert a nemzetiségeket képviselő felekezetek, egyházközségek sokszor ellenálltak – nemzeti ellenállássá formálva álláspontjukat – az alfabetizációnak, az iskolai mondernizációknak.
Az előadó a II. világháború utáni folyamatban sem az ideológiai befolyásolás (a „keresztény magyar emberek sanyargatása”) szándékát látta. Az általános iskola 1945-ös létrejötte új infrastrukturális szükségleteket teremtett (tantermekre, épületekre volt szükség), s szükségképpen a korábbi egyházi iskolák épületeinek felhasználása került sorra, ám ez gyakran hozta az egy településen korábban egymás mellett élő egyházakat rivalizáló helyzetbe, hiszen életszerű megoldás volt sok helyütt, hogy az egyik felekezet épületébe vonultak az alsó tagozatosok, a másikba a felsősök – s ez bizony presztizshátrányokat is eredményezett, ezt a szükségszerű, az európai felzárkózást szolgáló szerkezeti reform konfliktushelyzeteit vágta el gordiuszi csomó gyanánt az előadó szerint az államosítás. (A városokban pedig a városok társadalmának valóságos szekularizálódásához képest volt több az egyházi iskola – így alakult ki az „államiasodás”.)
Az előadónak a közvélekedéstől eltérő álláspontja volt az 1985-ös törvényről is. Úgy látja, hogy erre az időre nem volt igazán központosított az iskolarendszer, a helyi, városi, megyei tanácsok dominálták. A nem nagyszámú, de határozott pedagóguscsoportok (erős rendszerkritikus értelmiségi háttérrel) és a minisztériumba kerülő „ambiciózus figurák” – így pl. Gazsó Ferenc – a „helyi államok” kikerülésével kívánták erősíteni a központi akaratot.
Végül a 2010-es államosításról megállapította, hogy a hiedelmektől eltérően nem a „pénzkivonás” az igazi ok. A kormány a potenciális lázadókat, a társadalom iskolázottabb csoportjait vásárolná meg a számukra biztosított elkülönülő iskoláztatással – s ehhez „bűntársak” a történelmi egyházak. (Ezért kell leszállítani a kötelező iskolázás idejét, ezért kell csökkenteni a felsőoktatásba jutás esélyeit. ) ezzel az elkülönítéssel lehet „fizetni” az iskolázott elitek hűségéért.
A vitában Tölgyesi József a szegregáció mellett az 1945 utáni időszak „ellenszegregációját” is szóbahozta. A mindenkori hatalom ideológiai, közpolitikai és közoktatáspolitikai céljainak szolgálatába állította, állítja a fenntartói kérdést. E jogát a NER-nek is elismeri, csupán a módszert tartja irritálónak. 1945-48-ról elmondja, hogy társadalmi szükségszerűségnek értelmezi, a polgáriasodás sajátos jelenségének azt, ami az iskola világában történt, s ebben a helyzetben emlékeztet a szocialista iskola szegregáló funkcióinak restaurációjára. Az állam privelegizálja elitjét. Szóbahozta – szóváltást kiváltva – a szegregált társadalmi csoportok, elsősorban a cigányság iskolázásában a várakozástól elmaradt eredmények okait, az együttnevelés lehetőségeinek korlátaira hívta fel a figyelmet. A kibontakozó vitában érvek hangzottak el többek szájából arról, hogy, ha van elszánt integrációs politika, akkor az képes eredményekre ösztönözni pedagógust, iskolát, s tanulót is. Nahalka István figyelmeztetett azokra a kutatási eredményekre, melyek arról szólnak: a magasabb pedagógusbér nem áll összefüggésben az eredményességgel (mint ahogy más mutatókról – felszereltség, költségvetés, végzettség – is ez derül ki, tán a pedagógusok tudásának növekedése járhat eredménnyel). Nagy Péter Tibor Ausztrália példáját vetette a hozzászóló álláspontjával szembe. Szeitz János a XIX. századig tartó elemzésével az előadónak egyetért, a későbbi időszakokra a hatalmi politika hangsúlyait máshová tette. Felhívta a figyelmet a MPT Szocio-andragógiai műhelyének a lifelong learning jegyében zajló munkálataira. Hatvani Istvánné az aprófalvak tanítóinak megbecsülését igényelte – szolgálati lakások, pótlékok odaitélését sürgette. Hozzászólásában Trencsényi László emlékeztetett arra, hogy egy mai „aprófalu” infrastruktúrája egészen más, mint maga és a megszólaló pályakezdése idején volt, nem lehet ugyanazokat a komfortnormákat felidézni. Az előadóhoz intézett kérdésében a „nem-porosz utas” társadalomfejlődés körülményei közt kialakult „közösségi” intézményhálózat társadalmasultságáról, függetlenségéről jelezte érdeklődését. Nagy Péter Tibor e társadalmak körében kevesebb hasonlóságot lát, mint a közvélekedés. Az északi országokban mégiscsak egy központilag generált modernizáció érvényesült, Angliában a „gyári törvénnyel” oldotta meg az állam az intézményfenntartást, az USA-ban, egy „bevándorló országban” a különböző nemzetek fiaiból kellett „amerikait csinálni”, s erre az iskolázás eszközrendszere volt alkalmas.
Zárszavában az elnök visszaigazolta: állásfoglalás szüksége nem érlelődött az értékes és tartalmas tanácskozáson, kifejtette „utópiáját” egy társadalmasított, a helyi közösségek fészekmelegében működő iskolai világról. Ehhez kapcsolódva hívta a kollégium tagjai április12-re a kispesti filmbemutatóra, ahol ugyan Pataki Gyula életének példája másról is szól, ám a civil (igaz a debreceni KIE kezdeményezte) Fiúkfalva sikertelen „bekebelezése” a hajdúhadházi Gyermekváros által újabb példázata az állami fenntartás előidézte emberi tragédiáknak.
Az emlékeztetőt készítette Trencsényi László