1. Kiss Árpád levele a Fővárosi Tanítóképző igazgatójának

 

                                                                                              Budapest, 1955. október 3.

 

 

Kedves Barátom!

 

Egy pedagógusnak a belépése vagy eltávozása jelentősebb eseménye az iskolák életének, mint ahogy ma általában hiszik: tartozom Neked azzal, és tartozom is azzal, hogy néhány szót szenteljek a jelenleg vezetésed alatt működő tanítóképzőben töltött féléves munkám értékelésének, továbbá, hogy néhány köszönő szót és közérdekűnek vélt észrevételt papírra vessek.

 

Először azt a sok és sokféle segítséget értékelem és köszönöm, amelyet Te nyújtottál nekem; valóban nem rajtad múlt, hogy olyan kevés ideig lehettem a haszonélvezője baráti gondoskodásodnak. Köszönöm továbbá testületed minden tagjának – – kedves barátaimnak és kartársaimnak – , hogy jók és becsületesek voltak hozzám.

 

Nem válthattam be minden olyan reményt, amelyet Te és Ti működésemhez fűztetek. Elvégeztem feladatomat, kicsit csendesen, szürkén és szembetűnően egyéni jelleg nélkül. Távol tartottam magamat minden olyan ténykedéstől, amelyhez a vezetés vagy a vezetés igényének gyanúja tapadhatna: abban a változatban, amely már tavasszal előrevetette árnyékát, nem kívántam esetleg magammal vinni olyanokat, akik „uszályomba kerültek”, befolyásolásom alatt gondolkodtak, szóltak, intézkedtek.

 

Időnként visszatérő habozásomnak mélyebb okai is voltak. Az az iskola, melyet vezetsz, tanítókat képez a szó régi értelmében. Nem észleltem azt, hogy bármilyen tekintetben rosszabb munkát végezne, mint az előző években vagy évtizedekben, de számba vehető javulást vagy fejlődést sem állapíthattam meg. Lehet természetesen azt mondani, hogy a tanítóképző végzett növendékei ma alacsonyabb korcsoporthoz tartozó gyermekeket nevelnek csak, és hogy ugrásszerűen emelkedést kell látnunk abban, hogy a 10. éven felül minden magyar tanulót tanár tanít. Ez a megállapítás azonban semmiféle mentesítést nem adhat a tanítónak a saját munkaterületén: az a tény, hogy a tanító nem megy olyan messze az ismeretekben, mint akkor, amikor a 12., esetleg a 14. évig irányította a gyermekek nevelését, nem hozhatja magával azt, hogy nem kell behatóan ismernie a gyermeket 6-10 éves korig, hiszen e nélkül minden értékelése agyaglábon jár, minden befolyásolás igyekezetének csak véletlenül lehet eredménye; és nem hozhatja magával azt, hogy el lehet hanyagolni a tanító nyelvi, irodalmi, társadalomismereti, természettudományos, esztétikai és egyéb téren való kiművelését. Sohasem tudtam megindulás nélkül azt a jó szándékú erőlködést, amelyet egyik-másik tanítójelöltünk mutatott nyelvi tények magyarázata, irodalmi szöveg kezdő magyarázata, természettudományos ismeretek megalapozása terén, vagy amikor például értékelni kellett a gyermekrajzokat. Azt a biztonságot, amelyre ilyenféle munkánál szükség van, néhány kivételtől eltekintve csak olyanoknál láttam, akik előre elkészített és kipróbált terveket vagy sablonokat hajtottak keresztül. Az önálló megoldásoknál jelentkezett az anyaghiányos ismeretéből eredő minden gyengeség, és annak a sokszor észlelt és kimondott tételnek az igazsága, hogy a lényegbe való belelátás nélkül kevés az esélyünk arra, hogy nevelési feladatunknak megfelelően eredményesen egyszerűsítünk le valamit. Ilyen körülmények között érthető a tanítójelöltnek, de a vezető tanárnak is az az állásfoglalása, hogy a kisebb ellenállás, tehát a kész minta felhasználásának irányába tér. Ez a válaszút a pedagógus előtt is kinyílik, amikor az óravezetés mesterségébe vagy művészetébe vezeti be a növendéket. Milyen mértékben helyes itt a kész mintába való beszorítás? Nem férhet kétség ahhoz, hogy minden növendékünknél el kell jutnunk a tanítani tudáshoz, tehát magában a tanítóban kell létrehoznunk azt a képességet, hogy a nevelési cél, a tanítandó anyag és a gyermek ismeretében önállóan legyen képes óráját megtervezni és végigvezetni. Bizonyos, hogy ehhez kielégítő példa- vagy mintaanyag szükséges. De bizonyos az is, hogy ezek a minták gonddal kidolgozott megoldási módok csupán, és nem minden hasonló tartalomra ráhúzható sablonok. Nagy erőfeszítésre van szükség, hogy ezt az álláspontot – – mint önmagával szemben támasztott igényt – – a tanítójelöltnél uralkodóvá tegyük. Mikor az imént habozásról írtam, pontosan ennek az egyensúlynak a rendkívül nehéz létrehozására gondoltam, arra a türelemre és kivárásra, amely szükséges ahhoz, hogy megtanítsuk a kezdőt a saját lábán járni, és eltérítsük a könnyebb megoldástól, saját feladatának az idegen formába való egyszerű beleillesztésétől. Nem könnyű és nem is mutatós munka.

 

Te, aki olyan hosszú időt áldoztál életedből a nevelőképzés ezen ágának kimunkálására, jól tudod, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a mesterség ellátására többé vagy kevésbé alkalmas egyéneket alakítsunk ki, hanem döntő módon arról, hogy milyen lesz a tanító jövendő emberi arculata. Az a nevelési folyamat, amely beéri azzal, hogy éveken át készen nyújtja a szükséges ismereteket, azokat csak szigorúan számon kéri, de nem ad lehetőséget arra, hogy azokat a növendék a szó igazi értelmében szerezze, tehát önálló munkával tegye a magáévá, miközben az anyagkezelés módját is elsajátítja, ugyanígy van a készségekkel, a begyakorolt kész mintákkal. Az intézet alkalmas, de önálló továbbfejlődésre képtelen egyéneket ad a köznevelésnek, tehát lényegileg az értelmiség igazi jegyétől fosztja meg, vagy – – ha az értelmiséget emberrétegnek fogjuk fel – – annak legalacsonyabb szintjére nyomja le. Távol áll tőlem, hogy képviseljem a műveltség valamilyen egyetlen királyi útjának álláspontját, egyet kell azonban értened velem abban, hogy nagyobb időt kell áldoznunk a tanítók képzésére, és több türelemmel kell segíte
nünk a növendékeket abban, hogy maguk szerezzék meg ismereteiket, megszeressék magát az ismeretszerzést, ezzel folytonos továbbképzésre való igényt ébresszünk bennük. A képzésnek ez a módja sem ad rosszabb mesterembereket, de bizonnyal több művészt alakít ki.

 

Amikor szóba került köztünk a tanítóképzésnek egy-egy részletproblémája, talán érezted, milyen kínosan kíséreltem meg a feladatnak egy olyan adott keretben való megoldását, melyet szorítónak tartok: ép emberek képzésének nem ez az útja.

 

Észrevételeimnek az a – – ha szabad így mondani – – elvi része olyan, hogy azzal bizonyára egyetértesz. Azért írtam le, hogy a magam gondolatmenetének összefüggésében is megmutassam a problémát. Én annyira jelentősnek tartom azt, hogy kielégítő megoldása érdekében még mai iskolaszervezetünk másfajta tagolásától sem riadnék vissza.

 

Említettem – – és itt térek rá észrevételeim időhöz kötött részéhez – -, hogy az intézet tanítókat képez: ezt a munkát jól végzi. Határozottnak láttam a vezetést, eredményesnek a tanítómunkát. Nem hallgathatok el azonban valamit, amire mint hiányosságra több alkalommal céloztam, és amit most megkísérlek több jelenségen elemezve a maga összefüggésében felvázolni.

 

Minden nevelési intézménynek az a feladata, hogy eljuttassa céljukhoz növendékeit. Az a körülmény, hogy a tanítóképző első osztályába különböző alapossággal előkészült, koruknál fogva kiegyenlítetlenül fejlődő fiúk kerülnek, magában foglalja azt a követelményt, hogy hosszú, türelmes, az egyéni különbségekre tekintettel lévő megalapozó és a hiányokat is pótló tanító munkára van szükség. Nem hiszem, hogy ennek a munkának elégséges fegyvere az egyszerű magyarázat, a szigorú és következetes számonkérés, az osztályozó könyv részvét nélküli kezelése. És nem lehet mindig negativ végső érvvel bíztatni: Minek jöttél ide, fiam? Ha akarsz, elmehetsz! Jól tudom, milyen nehéz bonyolult ismereteket nyújtani, és párhuzamosan megmutatni kezdőnek az ismeretszerzés módját – – néha begyakoroltatni elemi eszközeit is – -, törődni a növendék sikerérzésével, kicsi eredmények örömével, törődni azzal, hogy megszeresse és szükségletnek érezze a tanulást. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk ezt az elsőrendű feladatot, vállalnunk kell két következményt: bele kell törődnünk abba, hogy növendékeinknek csak egy hányada éri el célját, és akkor kijelenthetjük: Jó osztály, két nagy párhuzamos osztályból maradt meg ez a huszonegy ember… De a kevés türelem és odaadás, az inkább számon kérő és osztályozó, mint segítő és tanító magatartás átüt és továbbmegy a tanulóban, aki saját nevelői feladatát is a kapott minta alapján kíséreli meg majd megoldani. Az alma mater helyett a korrekt, a szabályok szerint eljáró intézmény… a lelkismeretes, de közömbös nevelő… a második következmény.

 

Ki kell egészítenem ezt azzal a hangulattal, amelyet annak az egyetlen érettségit követő vacsorának az emléke hagyott bennem, amelyen együtt ültünk. Valóban nehéz együttest elképzelni, amelynek olyan kevés mondani valója volt akár együttesként, akár az együttes tagjainak egymáshoz… Nem véletlen ez. Miután az érettségizők szokásos év végi fényképezésüket elvégezték, és igen nagy költséggel tablót állítattak össze, nem volt, aki a tablót átvegye. Végül én vettem gondozásba, egy ideig őriztem a könyvtáramban, eljövetelemkor adtam le az irodában. A nyár folyamán egy régi növendékünk keresett fel, találkozóra hívott meg. Kijelentette, hogy tablójukat hiába kereste az épületben; nem reméli, hogy a most működő tanárok közül valaki elmegy összejövetelükre. De a régiek közül talán megnyertek egyet-kettőt. Mégis – – mondta – – szükséges lenne, hogy egy találkozón tanár is legyen…

 

Ne gondold, hogy mindezt valamilyen egészségtelen érzelmeim kielégítésére szedem itt csokorba. Hidd el, hozzátartozik növendékeink önbecsülésének, a pálya megbecsülésének komplexumához. Az a bánásmód, amelyben tanulmányi ideje alatt részesül, az a magatartás, amelyet tanáraitól elles, első társadalmi érintkezésének emléke tanáraival, a mód, ahogy az iskola ajándékát fogadja, emlékét őrzi, a vele való kapcsolat megmaradását értékeli – – van-e megfoghatóbb, kitapinthatóbb anyaga az önértékelésnek?

 

Meg kell mondanom, hogy ezeknek a hagyományoknak némelyikét én is terhesnek, formáit elévültnek tartom. De akkor olyan újakkal kell helyettesíteni, amelyek lehetőséget adnak a növendékeknek arra, hogy intézetükhöz – – múltjukhoz – – való ragaszkodásuknak kifejezést adhassanak, és nem terhesek az intézetnek és a tanároknak.

 

Soraimat személy szerint Neked szóló baráti mozdulatnak szántam, és amikor észlelt hiányosságot is említek, nem a kritika szándéka vezet, hiszen tudom, hogy Te is észleled, és erőfeszítéseket teszel kiküszöbölésére. Nem is az a célom, hogy a sokféle és sokféleképpen igénybe vett, gyakran fáradt pedagógusokat újabb terhek vállalásának kényszerével csüggesszek el. Gyermekeink nagyon kevés szeretet kapnak még akkor is, ha lelkiismeretesen gondoskodunk róluk. Ezt mindig el kell mondani pedagógusnak egymás közt, és pedagógusoknak minden neveléssel foglalkozó intézmény és egyén felé.

 

Ez után a megállapítás után gondolom át újból a levelem elején írt köszönő és baráti szavakat.

 

 

2. Ravasz János levele Kiss Árpádnak

 

Kedves Árpád!

 

Bizonyára megkaptad a tábor vezetőségének sürgönyét.

           

A meghívás alulról jövő demokratikus javaslattétel alapján, óriási szótöbbséggel, örömteljes hangulatban történt, – egyébként a miniszter jelenlétében.

           

Árpád, okvetlen gyere el. Igen fontos lenne egy értelmes, demokratikus kibontakozás szempontjából.

           

S ezzel realizálódna igazán a tábor progresszív hangulata, a győzelem a maradi erők felett.

           

Aztán szükség van Rád szakmailag, mint falat kenyérre.

           

És kellemes itt, pihenhetnél. Szabadságodat, költségeidet stb. itt utólag elintézik.

 

Várunk János

 

 

3. Kiss Árpád Mérei Ferencnek

 

                                                                                              Budapest, 1956. október 14.

Kedves Barátom!

 

Azt hiszem, állíthatjuk, hogy nagy lépéssel jutottunk közelebb olyan viszonyok teremtéséhez, amelyek között tudományunk és mesterségünk édes termést ígérő gazdag virágzása megindulhat. Jól esik megállapítanom, hogy habozás nélkül vállaltad és végig következetesen betöltötted azt a nem mindig kockázatmentes szerepet, amelyre sajátos helyzeted és egyéniséged kijelölt. A balatonfüredi megállapodás, amely mentesít a múltért való minden felelősségvállalás utólagos kényszere alól, és a tudományos és pedagógiai munka eredményességét a tudományos felismerés érvényességében, a nevelő hatás értékességében és tartósságában jelöli meg, tisztességes. Társadalmi alapját is olyan szélesre fektettük, hogy körülményeink ismeretében minden jó szándékú hazai erő, minden igazán segíteni kész tényező elfér rajta, csatlakozhatik hozzá az a Nyugatról megtérő, aki nem zárta be a szemét a haladás előtt és az a hazatérő is, aki Keleten tanult meg tisztán látni. A humanitás és a humanizmus üres szavak ilyen egyetemesség nélkül. Szerény hozzájárulásom az eredmény létrejöttéhez talán az volt, hogy segítettem a platformhoz vezető vita olyan magas szinten való tartásában, amelyen el kellett, hogy tűnjenek a közelről való nézés torzításai, a jelenben való topogás kiegyenlítetlenségei.

 

Utolsó beszélgetésünk óta a Petőfi-kör pedagógus nyilvánossága előtt foglaltam pontokba – – tárgyiasan és szándékosan csak a legjelentősebb tényeket említve – a platform vívmányait.

 

Mi jön most? Nem a szavak, hanem a tettek…Ezekkel kapcsolatban szeretnék néhány javaslatot, gondot, gondolatot közölni veled.

 

1. Szükséges lenne nem nagy időközökben érintkeznünk egymással és olyan barátainkkal, akik céljaikon hajlandók velünk együttmunkálkodni.

 

2. Minden eddiginél alaposabban fel kell mérnünk a neveléstudománnyal összefüggő kérdéseket. El kell jutnunk egyrészt egy olyan tudományos igényességhez, érett megállapodottsághoz, amilyen hagyományosan jellemez néhány természettudományt vagy például a nyelvészetet. Tudományunk sokoldalúságával és plaszticitásával ki kell zárnunk minden vaskalaposságot. Meg kell valósítanunk a neveléstudomány eredményeinek a művelődéspolitikában való érvényesülését, valamint azokat a nagyon finom átszűrődési módokat, melyek lehetővé teszik az iskola életrendjének folytonos megújulását annak az állandóságnak megzavarása nélkül, amely annyira hozzátartozik az iskola jó légköréhez.  Mindezeket a feladatokat meglévő intézményeink rendszerének felülvizsgálata és pedagógiai életünk egész személyi állományának jó felhasználása biztosíthatja csak.

 

3. Az elmúlt két hétben sok lehetőségünk nyílt arra, hogy az előtérben lévő embereket megismerjük. Meg kell mondanom, hogy a legtöbb aggodalmat és kétséget a probléma személyi része ébreszti bennem.

 

Meg kell mondanom továbbá, hogy nem láttam sem az érdekeltekben, sem Benned a
probléma ezen részének olyanfajta értékelését, amely a távoli jövő oldaláról is súlyt vet jó megoldására. Nem nyugtat meg sem az a gyökértelenül lebegő értelmiségi típus, amely időről időre a pedagógiai problémák felé fordul, de képtelen arra a kitartásra, amely ennek a tudománynak műveléséhez szükséges, sem ennek az ellenkezője, amely türelmesen vájkál egy elszigetelt kérdéskörben annak a reménye nélkül, hogy valaha is dűlőre juttasson bármit. Időről időre visszatérni éreztem valamit az ONI kezdő időszakának hangulatából, amikor a tudomány helyett a hatalom akarása vonult be az Üllői úti palotába. Részben hozzájárulásoddal, részben a nélkül emberek jelentek meg; akikben semmi nem volt a tudós félelméből a túlzottan egyszerűtől, akik eredményre törtek a hozzá szükséges odaadás nélkül, és akiket epidémiaszerűen kerített hatalmába – – az altiszttől a gazdasági főnökig – – egy kiolthatatlan hatalmi láz. Meggyőződésem, hogy az intézetet ez, és nem a pedológia emészetette el. A közelmúltban volt valami megrendítő abban, ahogy a Benned megsejtett – – bocsánat a hasonlatért – – ragadozó előtt a baromfiudvar eddigi rettegett látogatói levetették az oroszlánbőrt… De helyes-ez? Te azt mondod, nem tehetsz róla. És igazad van. Mindig a békák kérik a királyt, míg meg nem jelenik a gólya. Elengedhetetlen, hogy gólyát találjunk minden olyan helyre, ahol gólyára van szükség.

 

4. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, milyen jelentőséget tulajdonítanak a tiszta ügykezelésnek: kevés olyan személlyel beszéltem az elmúlt napokban, aki ne azt mondta volna, hogy egy csoport helyett jön egy másik; néhány személy be, néhány ki, és marad a régiben. Hosszú idő emlékét kell elmosnunk meggyőző tettekkel. Amennyire küzdenünk kell a tudományos munka jó anyagi megbecsüléséért, annyira kell keresnünk az anyagi felelősségérzetet az odaadó áldozatkészséget, és kell kiküszöbölnünk hivatásunk – – akármilyen magasan értékelt – – bérmunka jellegét.

Szeretnélek megnyugtatni: realista vagyok, és tudom, hogy társadalmi létünkben a személytelenül tevékeny, nagyhatású szervezeteké a vezető szó. Mégis: emberek az intézmények lelke. Ki kell cserélnünk az egocentrizmust egy társadalmiasult motivációra…

 

Az elmúlt hetekben nagy lépést tettünk előre. Ezt rögzíti levelem megelégedéssel, és kifejezi azt a reményt, hogy most talán már csak előre vezető lépések lesznek.

 

Íme, vasárnapi gondjaim, amelyeket barátsággal ajánlok figyelmedbe!

 

                                                                                                                      Kiss Árpád

 

 

4. MTA szaktitkár (helyett) – Kiss Árpádnak

 

Budapest, 1958. június 6.

 

Kiss Árpád elvtárs

Pedagógiai Tudományos Intézet

Budapest, V.

Szalay u. 10-14.

 

Szíves tudomására hozom. Hogy a Kiss elvtárs szerkesztésében megjelenő „Tanulmányok a neveléstudomány köréből” című kötetből Mérei Ferenc „A társkapcsolatok az iskoláskor kezdetén” című tanulmányának kihagyásáról az Akadémiai Kiadónál intézkedtem.

 

A szaktitkár helyett:

(Chrenkó Irén)

 

 

5. Kiss Árpád Szabó Imrének

 

Feljegyzés

 

Szabó Imrének,

A Magyar Tudományos Akadémia II. osztálya titkárának,

Budapest

 

F. év június 6-án késő délután kaptam értesítést arról, hogy a MTA II: osztálya a szerkesztésemben előkészített Tanulmányok a neveléstudomány köréből című kötetből kihagyandónak ítélte Mérei Ferencnek Társkapcsolatok az iskoláskor kezdetén című tanulmányát. Az értesítés vétele után azonnal pontokba foglaltam észrevételeimet: úgy látom ugyanis, hogy a döntés bizonyos figyelembe vétele nélkül jött létre.

           

< span style="font-family: 'Calibri','sans-serif'">1.Mérei Ferenc, mint a pedagógiai bizottság tagja kapott helyet a kötetben 1957-ben. A kötet szerzőinek jegyzékét, a tanulmányok tárgykörét ekkor is, később is minden szinten jóváhagyták.

 

2. A szerző teljesítte vállalt feladatát: a tanulmányt gazdaságosan, színvonalasan megírta. Sem a bíráló, sem a szerkesztő nem talált benne semmi olyant, ami ne felelne meg a tanulmánykötet kiadásakor megállapított céloknak.

           

3. A tanulmány tartalmilag olyan jelenségek (a 6 éves kort még el nem ért gyermekek társas magatartása) vizsgálatát adja, melyek sem érzelmi hatás kiváltására, sem politikai népszerűsítésre nem alkalmasak. Ellenőrzött tapasztalatok átadásáról van szó: bárki – akár egy rab is – megírhatta volna a közlés reményével.

           

4. A pedagógiai bizottságban mind az elmúlt évben, mind az idén többször volt szó Mérei Ferenc személyéről. Azok is, akik a bizottságon belül és nyilvánosan a legélesebben bírálták, minden alkalommal ünnepélyesen kijelentették, hogy a kritika nem érintheti vagy kockáztathatja Méreinek azt a lehetőséget, hogy tudományosan dolgozzék és munkájának szakszerűen használható eredményét kiadhassa. Lehetetlen ezután, hogy az intézkedés ne keltse a politikai üldözés látszatát.

           

5. Az Akadémiai Kiadó a kötetet az eredeti tartalomjegyzékkel terjeszti, ezen, nyilvánvalóan már nem lehet segíteni, mivel a művet most tördelik, és az rövid időn belül megjelenik.

 

A kötet szerkesztőjének nincs több jogom, mint hogy a felsorolt tényekre való tekintettel javaslom a döntés újra való megfontolását és a tanulmány közlésének engedélyezését. Meggyőződésem, hogy részben a felsorolt előzmények, az a tény, hogy a közlési tilalom a tanulmány tartalmára való tekintet nélkül fogalmazódott meg, főként azokat hozza majd nehéz helyzetbe, akik a 4. pontban említett szóbeli biztosítékokat nyújtottak: képtelenek lesznek védekezni az ellen a feltevés ellen, hogy az erőszakot és az adminisztratív eszközöket minden esetben elítélik, ha velük szemben alkalmazzák, maguk azonban könnyen igénybe veszik, ha erre a lehetőségük megvan. A kitételeket így használom, mert ilyen formában fogalmazta meg valaki a pedagógiai bizottságban.

           

Befejezésül megemlítem, hogy javaslatom megtételéről, annak formájáról előzetesen senkit nem tájékoztattam. A kötet szerkesztőjeként tartottam kötelességemnek, hogy a kérdésnek erre az oldalára a II. osztály titkárának és rajta keresztül a döntésre illetékes tényezőknek a figyelmét felhívjam.

 

Budapest, 1958. június 7.

           

Kiss Árpád

 

 

           

6. Kiss Árpád Mérei Ferencnek

 

Budapest, 1958. június 16.

 

Kedves Feri!

 

Közölnöm kell veled, hogy a Tanulmányok a neveléstudomány köréből című kötet – a szóban már ismertetett döntés következtében – a Te tanulmányod nélkül, az én szerkesztésemben jelenik majd meg, ha újabb intézkedés nem születik.

           

Mindent mérlegelve, a közvetlen lehetőségeket és érdekeket figyelembe véve bele kellett törödnöm ebbe az egyetlen megoldásba.

           

Hibát követtem el, mikor érzelmi erőknek és érveknek engedve túlértékeltem befolyásomat, nem ismertem fel a döntés mögött álló tényezők nehezen hozzáférhetőségét, és a legutolsó napig hittem abban, hogy jobb belátást lehet elérni.

           

Röviden írásban közlöm veled a dolgok ilyen állását: szeretném, ha hinnéd, hogy minden vonatkozásában és következményével átgondoltam ezt az ügyet, annak engem érintő részéért minden felelősséget vállalva.

           

Minthogy egy héten át valószínűleg a kötetnek egész anyaga rám zúdul, most és esetleg a következő szerdán talán nem
mehetek el a „causeries de mercredi”-re. Szükségesnek tartottam, hogy ezt az értesítést addig tőlem megkapjad.

           

Értékeld, kérlek, az erők kicsisége ellenére is a jóakaratot.

           

Szívélyesen üdvözöl

 

Mérei Ferencnek,

           

Tudományos kutató,

Budapest

 

Kiss Árpád

 

           

 

7. Kiss Árpád az Akadémia Pedagógiai Bizottságának

 

Feljegyzés: az Akadémia Pedagógiai Bizottságának.

           

A Pedagógiai Bizottság megbízásából, az Akadémiai Kiadóval kötött szerződés alapján szerkesztője vagyok a Tanulmányok a neveléstudomány köréből című kötetnek. A kötet tördelten, kinyomtatás előtti állapotban, szinte készen van. Június 6-án kézhez vettem a MTA II. osztályának értesítést arról, hogy a Kiadónál intézkedett Mérei Ferenc Társkapcsolatok az iskoláskor kezdetén című tanulmányának kihagyásáról. A döntéssel kapcsolatban a következő észrevételeket kell tennem:

           

1. Mérei Ferenc a Pedagógiai Bizottság tagjaként kapott helyet a kötetben 1957-ben. A kötetbe való felvételét, tanulmányának tárgykörét akkor is, később is minden szinten jóváhagyták.

           

2. A tanulmányban a szerző megoldotta vállalt feladatát. A gazdaságosan megírt, színvonalas tanulmányban sem a bíráló, sem a szerkesztő nem talált olyant, ami ne felelne meg a kötet kiadásánál megállapított céloknak. A tanulmány olyan jelenségekkel foglalkozik (a 6 éves kort még el nem ért gyermekek társas magatartása), melyek érzelmi hatások kiváltására alkalmatlanok.

 

3. A tanulmány szerzőjét mind a Pedagógiai Bizottság, mind a szaksajtóban komoly bírálatok értek: a bírálatok előtt és közben is többször hangzottak el felelősnek tekinthető kijelentések arra vonatkozóan, hogy a bírálatok nem érinthetik a szerzőnek azt a lehetőségét, hogy tudományos munkát végezzen és annak felhasználható eredményeit kiadhassa. A szerző ellen tudomásom szerint más – pl. fegyelmi – eljárás nem folyt. A letiltásnak tehát nem tudom megnyugtató indoklását adni.

           

4. Az Akadémiai Kiadó a kötetet eredeti tartalomjegyzékével terjeszti. Az érdeklődő közönség tehát a tanulmány megjelenését tudomáaul vette.

           

A kötet szerkesztőjeként nincs több jogom, mint annak javasolása, hogy a felsorolt tényekre való tekintettel kísérelje meg a bizottság a közbelépést a döntés újra való megfontolása és a tanulmány közlésének érdekében. Azok a tájékozódó jellegű megbeszélések, amelyeket a kérdésben folytattam, csak a kérdés formai részének megoldására nyújtanak reményt. Magam egyetlen megoldást látok megnyugtatónak: a tanulmány közlésének engedélyezést. Ennek érdekében javaslom, küldjön ki a Bizottság egy vagy több személyt tagjai közül, akik megfelelő szinten – az Akadémia főtitkára, az illetékes pártfórum, esetleg a művelődésügyi miniszter – a problémát feltárják.

           

Feljegyzésemet közérdekűnek tekintem: bizonyosan így kellene eljárnom a kötet bármelyik szerzőjének esetében.

           

Igaz tisztelettel

           

Budapest, 1958. június 12.

 

 

8. Mérei Ferenc Kiss Árpádnak

 

Kedves Árpád!

           

Megköszönjük a „Tanulmányok”-at. Hogy ambivalenciával vettem – érthető.

           

Mégis jó volt, hogy elkülted; lefegyverzett. Nem az értelmi érveket cáfolta meg, csak az indulataikat foszlatta szét. Ma is azt vallom, hogy nem lett volna szabad szerkesztened. Helyesebben a szerkesztői jelzést vállalni.

           

Orrodnál fogva vezettek és vezetnek téged és barátainkat. Nem politikai céllal, nem „párt-érdekből” – épen így félrevezetik a pártjukat is. A cél a tudatlanság védelme, az ostobaság kultusza a pedagógiában is; a semmittevés a tudományban stb. Ehhez, helyesebben ennek elleplezéséhez a „Don Quihote” elhallgattatása kell; azt pedig csak úgy lehet, ha azt is megmutatják, hogy az igazi értékeket megbecsülik.

           

Az, hogy e kötet szerkesztője Te vagy, igazolja, hogy a tudatlanok klikkje megbecsüli a tudást, és hogy a régi tudósok is egyetértenek a „hőbörgök” elhallgattatásával.

           

Domesztikáltak benneteket.

           

A kötet pedig hirdeti, hogy van neveléstudomány Magyarországon, de nélkülem.

           

A helyzet, amibe kerültem az 1950-esnél is kínosabb.

           

Az sem tartott örökké. Ez sem fog.

           

Még egyszer köszönöm a kötetet.

 

1958. augusztus 3.

 

Mérei Ferenc

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:”Normál táblázat”; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:””; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:”Calibri”,”sans-serif”; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:”Times New Roman”; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}