Aáry-Tamás Lajos
Az együttműködés iskolája
(Elhangzott 2012. december 10-én a Nincsenek gyerekek – emberek vannak. Janusz Korczak öröksége c. konferencián)
Az első írás, amit oktatási biztosként olvashattam, Janusz Korczak műve volt. Barátomtól kaptam, azóta sokaknak továbbadtam, és még több emberrel beszélgettünk „A gyermek joga a tiszteletre” című írásról. Önök előtt, mint Korczak munkásságának jó ismerői előtt kísérletet teszek annak a bemutatására, milyen nagy hatással volt rám „az alkotmányos pedagógus”.
A gyermek elsősorban és mindenekelőtt ember, akit e minőségében megilletnek mindazon emberi és állampolgári jogok, amelyek gyakorlásához maga az Alkotmány nem szab életkori korlátot. A gyermeket megilletik mindazon gyermeki jogok, amelyeket a nemzeti jogszabályok rögzítenek. Magyarország csatlakozott az ENSZ Egyezményéhez a gyermekek jogairól, törvényben kihirdették, és ezzel a nemzeti jog részévé vált. További jogszabályok rögzítik az ott megfogalmazott elveket. A gyermek az iskolában tanuló, oktatják és nevelik. Egy különleges jogviszony, a tanulói jogviszony alanya, ezért megilletik mindazon tanulói jogok, amelyeket a közoktatási törvény nevesít. A jogszabályok egységes szemléletű értelmezésével lehet megérteni és alkalmazni a gyermekek jogait az oktatásban.
A közoktatási jogviszonyok szereplői a tanulók, a szülők, a pedagógusok, más iskolai alkalmazottak, az intézményvezetők, a fenntartók és végül az állam. A közoktatás szereplői egymással külön-külön is kapcsolatban állnak. E kapcsolatokra jellemző a függőségi viszony, mindez jelentős hatással van az oktatási szereplők jogainak érvényesülésére. Nem hagyható figyelmen kívül a közösség zártságának hatása sem, hiszen e közösségben az oktatás szereplői – a tankötelezettség folytán – kötelezően és egymásra utaltan vesznek részt. Fontos szempont az is, hogy a közoktatás szereplőinek egyik csoportja kiszolgáltatottabb a többinél. A gyermekek, tanulók kevésbé tudják jogaikat érvényesíteni, védtelenebbek a jogsértésekkel szemben. A gyermekek jogai csak akkor érvényesülhetnek maradéktalanul, ha ismerik a jogaikat, élhetnek velük, és a felnőttek ennek biztosításában aktív szerepet vállalnak.
A legsúlyosabb jogsértés, amely nevelési-oktatási intézményben előfordulhat, a gyermek lelki és fizikai bántalmazása. Mindig fontosnak tartom megismételni, hogy az emberi, gyermeki méltósághoz való jog mindenkit – így az oktatás valamennyi szereplőjét – megillető alkotmányos alapjog, amely alapján többek között tilos a tanulók testi és lelki bántalmazása, megalázó büntetésben való részesítése. Az emberi méltósághoz való jog az oktatási szereplőket életkorukra való tekintet nélkül megilleti. A közoktatásról szóló törvény szerint a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani a fizikai és a lelki erőszak minden formájával szemben. Az emberi, állampolgári, gyermeki és tanulói jogokat a pedagógus nem vonhatja el, ugyanis azok nem pedagógiai mérlegelés függvényei. Érvényesülésük nem függ attól sem, hogy a gyermek, illetve a diák teljesíti-e a kötelességeit az óvodában vagy az iskolában, tehát a gyermekeket, tanulókat megillető alapvető emberi jogok nem állíthatók összefüggésbe a kötelességek teljesítésével.
Az oktatás intézményeiben nagyon sok ember nagyon sok időt tölt egymás társaságában. Az ilyen helyzetekben természetes, hogy konfliktusok alakulnak ki. Ezek igen nagy többségét az érintettek gyorsan, jogszerűen feloldják. Ugyanakkor egyre többen érzékelik, hogy a konfliktusoknak lehet jogi vetülete is, azaz a válaszokat a jog szabályaiban kell keresni. A helyi és a központi szabályok néha terjengősek, bonyolultak, gyakran változnak és nehezen hozzáférhetőek. Egy kérdés megválaszolásához nem is mindig elegendő csak az oktatási szabályokat ismerni, az iskola viszonyai számos más jogterületre is kiterjednek.
A demokrácia egyik alappillére a jog uralma, az iskola pedig a demokrácia része. Itt is érvényesülniük kell mindazon elveknek, értékeknek, amelyeket a rendszerváltozás óta kiemelten vallunk és alkalmazunk az életünk számos területén. A közoktatás közügy, tehát a demokratikus közjogi vita része. Ha a vita kizárólag az oktatáspolitikusok és a pedagógusok, oktatók között zajlik, az lehet érdekes, termékeny is akár, mégis kimaradnak belőle azok, akiket leginkább érint: a gyermekek, a tanulók, a szülők vagy a leendő szülők. A választópolgárok maradnak ki, akik beleszólhatnának abba, hogy képviselőik a rendelkezésre álló helyi, országos vagy uniós pénzeket hogyan használják fel a különböző közszolgáltatások megszervezésére és működtetésére.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás sajátos módon érinti az oktatást. A terület nemzeti hatáskörben maradt ugyan, de számtalan módon érinti mégis a közösségi politika. E döntési szabadság azonban nem feledtetheti velünk, hogy elsőrendű érdekünk, hogy mérjük és értékeljük, vessük össze oktatási rendszerünket azokkal az országokkal, ahol sikeresek, jó eredményeket érnek el. Az EU Oktatási Főigazgatósága, de az EU számos más intézménye is egyre több területen – koragyermekkori ellátás, szakképzés, továbbképzések, élethosszig tartó tanulás közvetlenül, és számtalan más területen közvetetten is erőteljes orientációt nyújt, kutatásaival, értékelésével, a különféle pályázati alapokkal segíti a mind jobb, és az EU-s fejlesztési irányokat, célkitűzéseket segítő programokat. A szegénység, szegregáció, kirekesztés elleni küzdelem,
munkaerő-piaci célok elérése, diplomák, szakképzettség kölcsönös elfogadása, a munkaerő szabad áramlása, a munka, magánélet összehangolásának szükségessége mind hat az oktatásra és fordítva.
Az oktatásról sokan, sokszor fogunk vitázni. Nem attól vagyunk demokraták, hogy megtaláljuk a megoldásokat, hanem attól, hogy folyamatosan keressük azokat. Gyakori jelenség, hogy az intézményekben nincs mód vitázni, mert nem bíznak egymásban az oktatási szereplők. Ezért nincs is közöttük együttműködés. Az ilyen esetekben a sérelmeket elfojtják, ezért később azok hevesen, érzelmektől telítetten, szinte a megoldás reménye nélkül törnek a felszínre.
Számos ügyből olvasható ki a bizalom teljes hiánya, és a jogszabályok nem ismerete, vagy figyelmen kívül hagyása. Egyik iskola nem bízik a HIV fertőzött diákban, ezért nem engedi beiratkozni. A másik iskola nem bízik abban, hogy diákjai hétvégén nem fogyasztanak kábítószert, ezért drog-tesztet vezet be. A kollégium nem bízik abban, hogy a diákok nem fogyasztanak szeszes italt, ezért alkohol-szondát vásárolnak. A szülők vagy azért nem tiltakoznak, mert tartanak az intézménytől, vagy azért, mert maguk sem bíznak gyermekükben. A beléptető-rendszerek, az sms-ben küldött érdemjegyek, elektronikus ellenőrző füzetek – bár nem feltétlenül jogszerűtlenek – a bizalom, kommunikáció, nyitottság hiányáról árulkodnak. Általánosnak mondható jelenség, hogy a jogszabályi tiltás ellenére eltanácsolják azt a gyermeket, akivel úgy érzik, nem tudnak mit kezdeni. Nem bíznak már benne. Vannak diákok, akik azért nem fordulnak tanácsért, segítségért tanárukhoz, mert az visszaélt bizalmukkal vagy, mert nem tapasztalták meg, hogy a felnőttek kíváncsiak a véleményükre, komolyan veszik őket. Az is bizalomvesztéssel jár, ha a tanár nyíltan nem tartja be a rá vonatkozó szabályokat, ugyanakkor azonnal büntet, ha a diákja szabályt szeg. Sok pedagógus nem bízik a családokban. Az iskolában is jelentkeznek a családi problémák hatásai, a tanárok tehetetlennek érzik magukat. Panaszok százaiban olvassuk, hogy a szülő el akarja vinni gyermekét az iskolából, mert nem bízik már az intézményben. Aggasztó, hogy az ellenőrzés, a tiltás, a korlátozás milyen sokféle formát ölt. A későn érkezők miatt beléptető-rendszerrel ellenőriznek mindenkit. A drogfogyasztók miatt ellenőriznek mindenkit. Az italozók miatt ellenőriznek mindenkit. Betegeket zárnak ki az iskolából. Kétségtelenül kényelmes megoldások ezek, hiszen nem kell szembenézni olyan társadalmi problémákkal, mint a drogfogyasztás, az alkohol fogyasztása, korunk betegségei, így már nem kell ezekről beszélni, tehát kikerülnek a nevelés, az oktatás köréből ezek a kérdések. Az ilyen esetekben a különböző kirekesztéseknek csak a jog szabhat gátat. Ha azonban nincs következménye a jogsértésnek, ha nem átlátható a feltárás, nem kapnak a szereplők megfelelő segítséget a korrekcióra, akkor ez a helyzet nem változtatható. Ahol azonban legalább alkalomszerűen mód van a vitára, helyrehozhatatlan károk, sérelmek ritkábban keletkeznek. Az érdekek természetesen különbözhetnek, a megoldások is, az ahhoz vezető utak is. A vita akkor értelmes, ha információk birtokában vagyunk és közös célunk a jó megoldások folyamatos keresése, a rossz döntések korrekciója a jog keretein belül, a jog szabályainak betartásával. Ezen vitáknak azonban van egy fontos feltétele: el kell fogadnunk a másik felet partnernek. Ez pedig bizalom nélkül nem megy.
Az iskolai agresszió vizsgálatakor gyakran tapasztaljuk, hogy az iskolák úgy érzik, magukra maradnak egy-egy problémával, nem kapnak külső segítséget. Az iskolán kívül működő intézményrendszer kötelessége, hogy segítséget nyújtson, ha van együttműködési készség és nyitottság az iskolában, és a szűkös erőforrásokat a többi szervezettel közösen hasznosítják. Az erőszakos cselekmények ugyanis olyan jelenségek, amelyeket az iskola saját kompetenciahatárán belül, egyedül nem képes hatékonyan kezelni.
Ennek megfelelően a legjobb tanács, amit a pedagógusok felé ilyenkor meg lehet fogalmazni, hogy nem maradnak egyedül, mert van segítség. A különböző intézkedések és kezdeményezések – különösen a megelőzés – akkor lehetnek csak sikeresek, ha a helyi közösség szervezetei együttműködnek. A szakemberek sokat segíthetnek a tanároknak felismerni az erőszak első jeleit és megfelelő alternatívák biztosításában együtt tudnak működni a helyzetek szakszerű kezelésére. A pedagógusoknak pedig merniük kell segítséget kérni, mert az nem a munkájukban elszenvedett kudarc beismerése, hanem a megoldáshoz vezető út első lépése.
A helyi összefogás teremtheti meg annak az esélyét, hogy találjunk összetett, de ugyanakkor jó megoldásokat a kérdéskör kezelésére. Be kell látni ugyanis, hogy együttműködés hiányában minden gyermek és minden gyermekkel foglalkozó szakember magára marad, és a problémák eszkalálódnak. Az erőszaknak azonban komoly ára van. Az agresszív gyermekeket, fiatalokat elküldhetjük, kirekeszthetjük, de a problémát elhárító, együttműködést nélkülöző megoldásunk visszahull a közösségre, a társadalomra, az érintettek nem tanulnak a történtekből, a közösség pedig újra és újra szembetalálja magát a megoldatlan problémával. Demokratikus környezetben, ahol a jog uralma érvényesül, az együttműködésnek nincs alternatívája.
Tizenhárom éve, megalakulásunk óta küldetésünknek tekintjük, hogy a szülőkkel, diákokkal, pedagógusokkal, hallgatókkal, oktatókkal és kutatókkal közösen jogszerűvé tegyük az oktatási intézmények működését. Eljárásunkkal az együttműködést segítjük, elfogadtatva az iskolapolgárokkal, egyetemi és főiskolai polgárokkal, hogy bízhatnak a jog uralmában, bízhatnak az intézményekben, hiszen az intézmények vannak a polgárért és nem fordítva. Ha a kezdeményezéseink, ajánlásaink nyomán az intézmények orvosolják az okozott jogsérelmet, máris sokak bizalmát nyerték el. Amennyiben az intézmények számos ügyben együttműködnek egymással az állampolgárok érdekében, úgy megsokszorozzák a bizalmat. Az ilyen intézményekkel és intézményekben értelme van a vitának, a nézőpontok, érvek ütköztetésének. Ott meghonosodnak a demokratikus értékek, elvek és az oktatási
szereplők egyre kevésbé érzik kiszolgáltatottnak magukat. A jog pedig nem ellenségük, hanem értékes segítőjük lesz abban, hogy a gyermek mindig ember lehessen, aki az együttműködések következtében aktív állampolgár, akit tisztelnek és megbíznak benne.
Köszönöm, Janusz.