Vitaindító gondolatok
Gabnai Katalin: Mit adhat a nevelőképzés a művészeti nevelésnek?
A NAT által előírt célok teljesítésére a felsőoktatásnak kellene felkészült pedagógusokat kibocsátania. Megtörténik ez? Igaz-e, hogy az egyre gyengébb képességű hallgatóknak az érettségitől a diploma megszerzéséig esélyük sincs arra, hogy saját élményt szerezzenek a közösségi nevelődés-nevelés mibenlétéről? A pedagógusképzés nem nevelési intézményekben, hanem szolgáltató jellegű adminisztrációs központokban zajlik. Elemezni és vizsgázni tanítják őket, „ról-ről” ismereteket nyújtanak és kérnek számon a jelenségekkel, művekkel, személyiségekkel való megélt találkozások helyett. Az oktatók többségének van „papírja”, de nincs elfogadható minőségű, terepen szerzett tanítási tapasztalata. A művészeti tevékenység, s főként az együttes élmény adrenalin-termelő, személyiségformáló és közösségépítő hatása félreismert, s – biztonság kedvéért – lenézett valami, melynek sem használható négyzetméterei, sem intézményi felelősei nincsenek Magyarországon.
A pedagógusképzés adja meg a kegyelemdöfést, eredménye a teljes lenullázás. Ha van kivétel, ha van kiút, beszéljünk róla.
Rossa László: Gondolatok a magyar hangszeres zeneoktatás helyzetéről
1. A XIX. és XX. század fordulóján az alsó- és felsőfokú magyar zenetanítás európai mércével mérve igen kialakulatlan volt. Mint a kultúra több ágában a német hatás dominanciája uralkodott. Míg az irodalomban a reformkortól létrejött a nemzeti tudatú művészet, a zenében még keresték azokat az alkotókat, akik nemzetivé és színvonalassá teszik a magyar zenepedagógiát.Kodály és Bartók végezték el ezt a művészeti és pedagógiai munkát: Bartók műveivel és egyetemes, szintézisteremtő intellektusával, Kodály pedig szisztematikusan kialakított pedagógiai rendszerével. Ő maga „zenei forradalomnak” nevezte ezt a folyamatot.Megnevezte és felépítette a zenei anyanyelvünkön alapuló vokális zeneoktatást, valamint az egyre erősödő nemzeti tudat fejlesztésének zenei eszközeit. Harmadrészben pedig olyan metodikai, szolfézs rendszerű módszert dolgozott ki, amely az alapoktól a felsőoktatásig meghatározta a zenetanulás módját és irányát. 2. A 60-as, 80-as évek hangszeres oktatását igen sajátos folyamat jellemzi. A szolfézsoktatás (Kodály módszerét végsőkig tematizálva) fénykorát éli. Ennek negatív oldala, hogy a valóságtól és az ifjúságtól is elszakadva eltávolodik saját céljától. Egyrészt az énekközpontú zeneoktatás túlvezéreltté válik, másrészt a hangszeres zene tanítása egyre távolabb kerül Kodály ideáljaitól. A zenepedagógia oldalágán viszont (főleg a 70-esévektől) a néptánc és a táncház mozgalom révén, a magyar néphagyomány új lendületet kap, és a fiatalság nevelésében szinte útmutatóvá válik. Hatása a művészet minden ágában megjelenik, bár főleg az amatőr, öntevékeny kulturális mozgalmak éltetik. Pedagógiai hátterét csupán jóval a rendszerváltás után sikerül megalapozniMásrészt a rendszerváltás után a még meglévő, viszonylag egységes, hagyományos zenepedagógia a különféle teóriák alapján elerőtlenedik, és egyre eredménytelenebbé válik. Ami megmarad, nagyrészt már csak a felsőoktatás színvonala, amely viszont egyre gyengébb alapokon álló növendékeket vesz át. (Békés Pál előadása a 7. Nevelésügyi kongresszus kötetből 75. oldal) (Korunkban negatív hatású a kongresszuson sokak által kárhoztatott média és egyéb médiatermékek szerepe is.) A vonós oktatás alakulása hasonlóképpen kevésbé szerencsés, mivel a 60-as évektől bebetonozott metodikák maradtak meg a mai napig, alig követve a világ vonósoktatásának új irányzatait. A ma már túlhaladottnak tűnő bolognai módszer után az újabban hangoztatott, un. „finn módszer” a jelen magyar valóságban alig elképzelhető, ahhoz gyermekközpontú társadalom és gyakorlat szükséges. (Kodály Gyermeknapi beszéd)3. Célom lényegében mindezek előre vetítése után a Finnországban működő Colourstrings módszer bemutatása. Az 1971-ben Finnországba került Szilvay testvérek 38 éves munkájának gyümölcse ez a vonós zenepedagógiai alternatíva: A, A fent vázolt Kodály módszeren alapuló hangszeres és vonós, és zenekari oktatás rendszere.B, A mai magyar gyakorlattól eltérően a kezdetektől a középfokig szisztematikusan fölépített rendszer, amely minden zenei elemet egymásra építve oktat.C, A módszer szigorúan népzenei alapokon nyugszik, természetesen bizonyos nemzetközi horizonttal.D, A kisgyermekkortól kezdve (4 évestől 14 évesig) igyekszik a korosztálynak megfelelő stílust és zenei attitűdöt prezentálni.E, A szigorú (bár gyermekközpontú) metodikai kiadványokon túl minden pedagógiai célhoz külön előadási-darab sorozat járul, amelynek célja, hogy a hosszú tanulási folyamat mindig zenei élménnyel is párosuljon.F, A módszer gyakorlatában nagyon jelentős az, hogy szinte állandó koncert lehetőséget kínál a gyerekeknek, de egyben kerüli a kényszer és erőltetés eszközeit.G, Iskolájuk jellegéből fakadóan nagyon szoros és h
armonikus kapcsolatot alakítanak ki a szülőkkel, valamint nyitottak a társadalom más formái iránt is.H, Az írott és (a tananyagban zömmel résztvevő) népzenei kultúrákkal igen aktív és szoros a kapcsolata, s a zenén keresztül, más művészeti ágakkal is. A nevelési célok így erőteljesen és széles skálán érvényesülnek.
Sándor Ildikó: Hagyományismeret, a komplex művészeti nevelés kulcsa
A művészeti nevelés célja, értelme a fejlődő gyermeki személyiség mind teljesebb kibontakoztatása – legalábbis ez kellene, hogy legyen. Azért muzsikáljon, táncoljon, fessen a gyermek, hogy ezeken a tevékenységeken keresztül mindinkább megismerje, megragadja az őt körülvevő világot, s benne önmagát is mind jobban el tudja helyezni.
Az iskolai művészeti nevelés egyre csökkenő óraszáma és teljesítménykényszeres attitűdje éppen szembe megy a kívánt céllal: 10-11 évesen egy kicsit is ügyesebb, rátermett gyerek a tanév során az ének versenytől a versmondásig szédeleg, a néptánc bemutatótól a rajzkiállításig. Közös problémája ez az egész művészetpedagógiai vertikumnak, benne a néphagyomány eszközeit alkalmazó területnek is.
De jó lenne, ha nemcsak a táncot, zenét, kézműveskedést lesnénk el eleinktől, mint tananyagot, hanem azt a szemléletmódot is, amely egykor hozzákapcsolódott. A falu összes gyereke táncolhatott, énekelhetett, hímezhetett, faraghatott – tehetsége mértékétől függetlenül -, hogy az eszköz, az önkifejezés lehetősége mindenki kezében ott legyen. Kiemelkedtek persze idővel a tehetségek, de az alkotás öröme mindenkinek végig kísérte az életét. A népművészet gyakorlati megismerése, elsajátítása mindenki számára elérhető, hozzáférhető, komplex lehetőséget adhat a 21. században felnövő gyermekek számára is a teljesebb felnőtt élethez.
Trencsényi László:Miről szóljon 2010-ben egy művészetpedagógiai konferencia?
1. Kézenfekvő először is számoljon el a tavalyi nagyeseménnyel, a Nevelésügyi Kongresszussal.
Értékelésem kettős: a Művészetek Palotájában való megjelenés, Békés Pál fontos szavai a nyitány kórusában, a szimbolikus jelentőségű gála (melynek leírása mégsem jelent meg a kongresszusi kötetben), a 4.2. szekcióban szóhoz jutó művészetpedagógusok, játékpedagógusok – elsősorban színháziak, vizuális nevelők, kevésbé zenészek (betegség miatt) reprezentálták a művészeti nevelés fontosságát. Az Ajánlásban két konkrétum is megjelent: (1) „Művészetet minden napra!” szlogennel induljon kampány (?), program (?) a „mindennapos testnevelés” előírásának analógiájára.! /Kaposi József, MDPT javaslata volt/; (2) Létesüljön integráló gyermekkulturális- gyermekművészeti centrum a fővárosban, akár más decentrumokban /Györgyi Erzsébet, Kiss Áron Játéktársaság javaslata volt/.
A nehezen, többször levélváltásra kikényszerített miniszteri válasz (ld. www.nk7.hu) egyik javaslatra sem reflektált. Az oktatási ágazat válaszai a szűken vett oktatási világban maradtak (nem ígértek a művészeti nevelés súlyát megemelő lépéseket), a kulturális ágazat levele a könyvtár és a „közkincs” struktúráiban ragadtak. Arról szóltak e válaszok, amit eddig is – jól-rosszul – tett az ágazati irányítás. Erről lentebb szólok: aztán születtek korlátozó, meg segítő rendelkezések is – egymástól független rendben. (Pl. negatív oldalon a művészetoktatás normatívájának kivéreztetése, a pozitívon a gyermekszínházi pályázatok, az új Óvodai Nevelési programban a mese fokozott védelme, az átdolgozás alatt álló kollégiumi programban is hangsúlyt kapott a művészet (az Európaiság, a nép-és honismeret műveltségi területeiben elsősorban) Nincs nyoma annak, hogy az ágazati irányítás a NAT-ba foglalt 9. kulcskompetenciát önmagára nézve fontosnak tekintené. (Médiaügyben el is határolódott: nem az ő asztala. Az ORTT elnöke – a kongresszustól függetlenül – többször tett gesztust az értékelvű – legalábbis agressziócsökkentő – képernyő érdekében. )
A „mindennapos művészet” programja viszont nem ágazatiirányítás-függő! Itt lenne ereje szakmai-civil kurázsinak! Az iskolák, óvodák, kollégiumok helyi tanterveibe, pedagógiai programjaiba integrálható-integrálandó programok érdekében érdemes lenne – jó gyakorlatok népszerűsítésével médiát, szakmát mozgósítani (legyen példánk a berettyóújfalusi gyerekek, L. Ritók Nóra vagy a ferencvárosi Garabonciások makacs és eredményes PR-ja – örömömre szolgál, hogy mindketten a Nevelésügyi Kongresszusnak is „hírhordozói” voltak annak idején).
2. Miről ne szóljon a konferencia? Miközben nehéz nem beszélni róla! (1) az „óraszámháború” – hogy kevés, hogy elfogy stb. ; s (2) hogy a válságköltségvetés mintha a szükségesnél könnyebb szívvel szabadulna a művészetoktatás terheitől, vagy testálná át a – nem létező! – fizetőképes keresletre. Állást foglalnunk érdemes arról, h
ogy a művészetoktatás kivirágzása a rendszerváltásnak nevezett társadalmi folyamatoknak jóformán egyetlen nagy sikertörténete, s e nemzeti kincset vétek elsorvasztani. Kérdéses, hogy a parlamenti alkuban mekkora visszhangja lesz egy ilyen jajkiáltásnak. Legalább ilyen fontosnak tartom: együtt keresni nem állami erőforrásokat, melyek visszacsatornáztathatók – ezen iskolákban végzett jeles művészek által adományozott ösztöndíjak, társadalmi alapok, a tehetségprogram csatornái stb.
3. Miről érdemes beszélni? Arról, hogy az a kevés és rosszul finanszírozott művészeti nevelés tartalma olyan-e, amit a kor megkövetel.
S mit is követel a kor? A legfontosabb, hogy olyan közvetítési módok és tartalmak érjék el a gyerekkorosztályt, melyre az (ilyen-olyan) korosztály valóban fogékony vagy fogékonnyá tehető. Vagyis a korszerű művészetpedagógiáknak a komplexitás, a kreativitás, a kollektivitás s a többkánonúság irányába ható törekvései érdemelnek több figyelmet, védelmet, bátorítást, kísérleteik reflexióját! Hajlékony, fogékony, a gyerekvilágot jól követő stratégiákat érdemes összegyűjteni. Ez nem mond ellent az önmagukkal való hiteles találkozás és az értékelvűség normáinak. De új megközelítésmódokat rendel ezekhez.
Mindezzel összefüggésben kell szorosabbá fűzni alkotók, művészetközvetítők, iskolán kívüli és óvodai, iskolai színterek – piaci szereplők és világmegváltók – kommunikációját, kapcsolatát, együttműködését. Ha ez utóbbiban érünk el eredményeket, már jutottunk valameddig.