Emlékezés a 100 esztendeje született Ádám Györgyre, aki hosszú éveken át volt a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke.
A jeles pszichofiziológus, tanár és közéleti ember születésének centenáriumán a XIII. kerületi Önkormányzat koszorúzási ünnepet rendezett egykori lakóhelye falán (Visegrádi utca 38/b) elhelyezett emléktáblánál. A nagyszámú résztvevőt Tóth József polgármester köszöntötte, aki beszédében felidézte a hosszú utat, mely a nagyváradi órásmester fiából nemzetközi hírű kutatóorvosi pályáig, egyetemi rektori megbízatásig, szakmai szervezetek elnöki pulpitusáig vezette Ádám Györgyöt.
Ezt követően lánya, Ádám Ágnes doktornő adott számot a nyilvánosság előtt arról, hogy az Ádám-familia méltó az ünnepelt emlékéhez. Ezt a felszólalást idézzük alábbiakban.
Szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit! Dr. Ádám Ágnes vagyok, édesapám egyetlen gyermeke. Édesanyám, aki hál’ istennek megérhette ezt a napot, szintén üdvözli Önöket. Köszöntöm, a megjelent rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, Édesapám volt kollégáit. Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat, és megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Külön köszöntöm a 13. kerület Polgármesteri Hivatalának megjelent vezetőit, nagyon köszönöm, – kiváltképp Tóth József Polgármester Úrnak és Radó Gábor vezető-főtanácsos Úrnak, -, hogy ezt a koszorúzási ünnepséget lehetővé tették, megszervezték, így ismét megemlékezhetünk Édesapámról.
Ezek az emlékek felidézésének percei. Szerencsés esetben emlékezni tudunk életünk főbb momentumaira, ki jobban, ki homályosabban. Az emlékezést lehet segíteni tárgyakkal, fényképekkel, könyvekkel, levelekkel, versekkel, illatokkal, zenével és emléktáblával. Talán ez utóbbi az emlékezés egyik legmaradandóbb tárgya. Anyaga, elhelyezése biztosítja, hogy ameddig az épület, amelyre teszik áll, addig büszkén őrzi „gazdája” emlékét. Megmutatható nemzedékeken át generációk sokaságának, alkalmat nyitva az emlékezésre. Ez a tábla 7 éve van itt, a kapu mellett. Azóta ezt a házat különös hangulat lengi körül. Mikor Édesanyámat jövök látogatni, megsimítom a koszorút, megigazítom a szél- borzolta szalagot, feltekintek a táblára, és egy villanásnyira emlékezem.
Most néhány felvillanó emlékemen keresztül szeretném bemutatni családunkat, ennek tükrében Édesapámat. Hogyan élt egy ilyen formátumú ember, milyen volt, mint férj, apa, nagyapa, dédapa. Hogyan éltünk mi itt a Visegrádi utca 38/b-ben? Édesanyámmal, Deutsch Katalinnal, már szülővárosukból, Nagyváradról ismerték egymást, sok közös barát, közös iskolák révén. A háború után mégis Pesten találkoztak újra. 1949 júniusában kötöttek házasságot, és mivel Édesanyám már itt lakott, ebben a lakásban folytatták közös életüket. Édesanyám, –aki a 13. kerület pedagógusa volt mindvégig,- hihetetlen türelemmel, bölcs alárendeltségnek tűnő kapcsolatban élt vele. Remek társa volt a kultúrában, irodalomban, műveltsége, nyelvtudása, méltó partnerévé tette a társasági életben. Házasságuk szeretetben, megértésben telt 64 éven át. 1994-ig velük élt imádott nagymamám, édesanyám anyukája, aki sokat segített a háztartásban és a velem való foglalatosságokban is.
Házasságukból 1953-ban megszülettem én. Orvos lettem, követtem apám nyomdokait, de engem a kutatásnál jobban vonzott a gyakorlati orvoslás. Édesapám büszkén figyelt, de mégis sokszor pörlekedve óvott attól a sok-sok elfoglaltságtól, amelyekkel körülvettem magam. Hiszen a gyógyítás mellett sokféle szakmai tevékenységet folytattam és folytatok. 20 éves koromban férjhez mentem dr. Hajdu Gáborhoz, így elköltöztem itthonról, külön lakásban folytattuk életünket. Ő nemrégen műtéten esett át, így egészségi állapota miatt sajnos nem lehet itt velünk.
1975-ben megszületett Tamás fiunk, édesapám első és egyetlen unokája. Tomiban szerette a fiúgyereket, sokat beszélgetett vele, terelgette útját, fontos volt neki a boldogulása. Büszke volt rá, lehetett is. Tomi, informatikus mérnöknek tanult, saját vállalkozásában aktívan tevékenykedik.
Elérzékenyülve szemlélte dédunokáit: a 2003-ban született Ricsit, és Grétát, aki 2006-ban érkezett a családba. Igaz, hogy Ricsivel még sakkozni többször volt hajlandó, de más és több játékra már magas kora miatt nem lehetett rávenni. Jó, hogy megérhette, hogy iskolába járnak, láthatta, hogy okos, jófejű, nagyon tehetséges gyerekek. Mosolyogva nyugtázta, hogy talán egy napon ők is folytatják majd dicsőségeit. Ricsi ma már 19 éves, jövőre érettségiző fiatalember, épitészmérnök szeretne lenni, Gréta 16,5 éves nagylány, a musicalszínészet minden álma.
Nem volt könnyű egy olyan partnerrel együtt élni, mint édesapám. Hiszen ő maximalista, mindenben a tökéletességre törekvő, precíz, nagyon határozott, célratörő, mindent a munkájának alárendelő ember volt. A rendkívül tehetséges, lángolóelméjű emberek ilyenek. Emlékszem, édesapám esténként, leült az íróasztala mögé, és késő éjszakáig dolgozott. Milyen volt, mint apa? Néhány határozott szóval kritikusan nevelő, egy-egy okos intelmére mai napig emlékszem, irányadóak. „Ne sírj, a sírás önsajnálat, az ember ilyenkor önmagát sajnálja.”. Vagy, a máig sokat idézett mondata: „erre, te ne legyél büszke”. Mindig lehetett rá számítani, szerettem őszintén beszélgetni vele, mindenben segített. Derűs volt, stabil harmónia jellemezte, de mégis lobbanékony, sokszor vitáztunk szenvedélyesen semmiségeken. És az az egyedülálló lexikális tudás, ismeret, tájékozottság, ami mindig lenyűgözött. Sohasem tudtam megérteni, hogyan memorizálhatta mindezt.
Ádám Judit unokahúgom a következőképpen emlékszik vissza: jószívű, igazságos, pontos, végtelenül tehetséges és okos. Jó értelemben puritán, napi szinten kis tettek által ért el nagyon nagy dolgokat. Szerető nagybácsi volt, mindig megfogalmazta a kritikáját, ez nagy ajándék volt, akkor is, ha sokszor rosszul esett, de végül igaznak bizonyult. Kíméletlenül őszinte éles meglátásai nagyon hiányoznak. Napi szinten segíti életemet az a mondása:” kell legyen az embernek egy belső megérinthetetlen magja, ami mások által nem elérhető, ami stabilitást ad.” Ez utóbbival én is rendelkezem, és valóban túlsegít minden problémán, megpróbáltatáson, konfliktuson.
Emlékszem, ahogy 2012 késő őszétől Édesapám körül lassan beszűkült a világ. Sokat ült elgondolkodva, sokat aludt, pihent, készült az útra. Ez a végelgyengülés. Nincs konkrét súlyos betegség, de a szervezet- tökéletesre szervezett egysége, mégis felmondja a szolgálatot. A szolgálat 90 és fél évig tartott. Ő teljes életet élt, nem lehetett többet, nem volt értelme többnek. Mindent megélt, mindent elért, mindenki szerette, akiket akart, hogy szeresse.
Ma lenne 100 éves! Sokszor gondolkodom, milyen lenne, ha még élne. Erre vágyik édesanyám is! De, illúzió arra gondolni, hogy tökéletes testi és szellemi frissesség birtokában lenne. Önzés mondatja azt, hogy miért nem vagy itt még velünk!? Ő akkor távozott, amikor kellett! Úgy, ahogy megilletett, ahogy csak a legnagyobbak tudnak: méltósággal, néma búcsúval, egy jajszó nélkül, eltökélten. Utolsó pillanatáig körülvettük itt az otthonában. Békességesen, nyugalomban, kezét fogtuk, amikor 2013. február 3-án, a szeretett íróasztala helyén felállított ágyban, elaludt örökre. Így méltó meghalni, így kell meghalni, ezt érdemelte. Az én egyetlen imádott édesapám volt.
Az ünnepség záróaktusaként halk zeneszó mellett koszorút helyeztek el a táblánál egykori munkatársai, tisztelői, az Önkormányzat, az ELTE mellett a mi Társaságunk virága is hirdeti az Elnök emlékét.
