Az MPT elnöksége szakmai érveléssel elutasítja a törvénytervezetet

A Magyar Pedagógiai Társaság

állásfoglalása[1]

a Nemzeti Köznevelési Törvény tervezetéről

……………………………………………………………………………………………….

Elfogadta az MPT Elnöksége 2011. október 24-én

 

A magyar oktatásügy válságban van. E válság nem új keletű, történelmi, gazdasági okai rendkívül összetettek[2]. A hazai oktatáspolitika, a szabályozási-jogalkotási gyakorlat az utóbbi negyedszázadban csak részlegesen volt képes a válságból való kilábalást és a fejlődést korszerű jogi keretek közé helyezni.

Az 1985-ös egységes oktatási törvény, bár sokat tett az iskolák szakmai önállóságának, a pedagógusok tevékenységének szabadabb keretekbe rendezése érdekében és a differenciált irányítási rendszer irányában, azonban az oktatási-nevelési rendszer működése nem igazolta számos intézkedéshez fűzött reményeket. Az 1993. évi közoktatási, felsőoktatási  és szakképzési törvény, jelentős társadalmi várakozás által kísérve, tovább differenciálta az oktatásügy intézményi és működési rendszerét. A tartalmi szabályozás új elemeit vezette be, ugyanakkor az akkori és a törvény megvalósítását rendre kísérő nehéz gazdasági helyzet is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb jogi szabályozás és a folyamatos korrekciók az elmúlt másfél évtizedben jelentősen  – valóságosan és erkölcsileg is  – erodálták a törekvéseket. Eközben a mély társadalmi változásokra, különösen azok negatív hatásaira  – itt elsősorban az elszegényedés, a szegregáció, és a nyíltabbá váló agresszió jelenségeire utalunk – a nevelési-oktatási rendszer keretei között a pedagógusokat támogató szabályozási elemekkel  jóformán adós maradt, nemkülönben a társadalmi dezintegrációs folyamatoknak nem tudott ellenállni, és a fejlődést szolgáló kezdeményezések támogatására, az eredmények megismertetésére, terjesztésére nem jutott elég akarata, ereje, forrása.

Az ezredforduló óta határozottan érzékelhető, hogy fordulatra van szükség a nevelés-oktatás világában. Megfogalmazódott a felismerés, hogy a plurális társadalom értéksokszínűségéhez, az értékközvetítés feladataihoz, e feladatok eszköz és intézményrendszeréhez, valamint az ösztönzők rendszeréhez igazodó új, a koherencia-zavarokat feloldó szabályozásra van szükség. Sajnálatos módon, a szakmai felismeréssel egyidejűleg, a politika szakmai koncepció-alkotó készsége és kezdeményezése az utóbbi években szinte teljesen hiányzott. A kormányprogramok az oktatás világát alapvetően a válságkezelés folyamatában értelmezték és az intézkedések jelentős részét – néhány kezdeményezést és akciót leszámítva – csupán a közgazdasági racionalitás diktálta. Magyarország legutóbbi négy kormányprogramja szinte alig, méltatlanul kis mértékben foglalkozott az oktatás-nevelés kérdéskörével[3]. Azzal a kérdéskörrel, amely a társadalom egészét, minden állampolgárát azonosan érinti,  és jelentősége generációs időszakokra meghatározza az ország jövőjét. E folyamatban kétségtelen tény és elismerésre méltó, hogy 2009 októberében a Kereszténydemokrata Néppárt kidolgozta az oktatási rendszerre vonatkozó koncepcióját.

E munka jó szándékát nem vitatva fogalmazódik meg ugyanakkor az a határozott szakmai véleményünk, hogy a magyar társadalom változásai, összetétele, a hagyományokhoz (a rögzült szokásokhoz) és a fejlődéshez (változásokhoz) – különösen a reformokhoz –  fűződő viszonya ennél jóval összetettebb. Csakis  a mainál jelentősebb, valóságos társadalmi konszenzust feltételező szakmai koncepció mentén fogja elfogadni és támogatni a magyarországi társadalom egy új, nevelési-oktatási rendszerünket szabályozó törvény megalkotását.

E folyamatban a Magyar Pedagógiai Társaság konstruktív szerepet vállalt eddig és vállal a jövőben is.

 

A Magyar Pedagógiai Társaság a magyar nevelésügy progresszív hagyományaira  építve, a magyar oktatás rendszerének folyamatos fejlesztése mellett elkötelezett civil szervezetként szervezte meg a magyar nevelésügy legjobbjainak szakmai tanácskozását, 2008-ban a VII. Nevelésügyi Kongresszust[4], 2011-ben a kongresszust követő konferenciát[5]. A Kongresszus is, a konferencia is, a nemzetközi gyakorlat figyelemre érdemes példáit is alapul véve olyan szakmai ajánlásokat fogalmazott meg[6], melyek a magyarországi nevelés-oktatás különböző rendszerelemeinek egységes szakmai szemléletű, tudományosan megalapozott fejlesztését hivatottak szolgálni.

 

A Társaság tagjai a 2010. évi választásokat követően nagy vára
kozással figyelték az Országgyűlés és a Kormány oktatási rendszert érintő törvényalkotási és a teljes rendszert érintő törvényelőkészítő munkáját. E munkához fűződő kritikus viszonyunk az elmúlt huszonöt-harminc év szakmai vitákkal is terhelt tevékenységünk eredményeinek megőrzését célozta, és a magyar gyerekek és fiatalok, a magyar társadalom fejlődését biztosító, a nevelés-oktatás nemzetközi tendenciáit is figyelembe vevő modern, tudományosan megalapozott nevelési-oktatási rendszer formálása melletti elköteleződésünkön alapult[7].

 

Ennek szellemében fogalmazódott meg a Társaság Elnökségének a Kormány Köznevelési Koncepciójával kapcsolatos 2011. október 5.-i állásfoglalása . Az állásfoglalás alapvető megállapítása, hogy a Koncepció az oktatási rendszer legfontosabb alrendszereire (közoktatás, szakoktatás, felsőoktatás, felnőttoktatás) vonatkozóan, valamint a törvényalkotással kapcsolatos előkészítő munka nem felel meg a szakmai-tudományos elvárásoknak, a Társaság Elnöksége ennek alapján félelmeit, aggodalmát fogalmazta meg.

 

A 2011. október 12-én nyilvánosságra hozott[8], szakmai vitára bocsátott Nemzeti Köznevelési Törvény tervezete kapcsán félelmeink, aggodalmunk nem oszlott el.

A köznevelési rendszer szabályozását szolgáló kodifikált szövegből – figyelembe véve a Koncepció szövegét[9] és az Oktatási Államtitkárság értelmezéseit[10] is – egy ideológiailag túlfűtött, erőteljesen centralizált és uniformizált, szigorú alárendeltségi viszonyban struktúrálódó nevelési-oktatási intézményrendszer képe rajzolódik ki, olyan intézményrendszer olyan, alapvetően a bizalmatlanságra épülő működési szabályokkal, ami erőteljesen emlékeztet a történelem színpadáról letűnt korok tekintélyelvű világára[11]. Az intézmények államosítása[12], az  “új értékalapú” NAT és az előíró kerettantervek rendszere[13], a kötelező tantervi követelmények érvényesítését központilag szűkített választékkal „segítő” tankönyvek bevezetése[14], az oktatás-szervezésre vonatkozó kötelező rendelkezések[15], a tanfelügyeleti rendszer újraépítése[16], a vezetői megbízások központosítása[17], az intézmények szakmai önállóságát megteremtő és biztosító pedagógiai programok kiüresedése[18], az intézmények működési szabályainak központi meghatározása[19] ,  az iskolahasználó partnerek jogosultságainak korlátozása[20], a kötelességek és jogok gyakorlásának – így, ebben a sorrendben való – összekapcsolása[21], pedagógiai-szakmai szolgáltatások igénybevételének korlátozása[22], a lényeges működési szabályok törvényen kívüli, rendeleti szabályozása[23] és a más szabályozási elemek mind azt a célt szolgálják, hogy a XXI. századi abszolutizmus állama egy XVIII.-XIX. századi pedagógiai koncepcióra építve[24], az e koncepciónak megfelelő szervezeti rendben egy szakmai autonómiájától megfosztott pedagógus közvetítésével mondja meg polgárainak, nekik mi a jó. Súlyosbítja ezt a helyzetet, hogy a törvénytervezet a magyar gyerekek egy részét – a középfokú képzésben részt vevők negyedét – nem tekinti a nemzeti műveltség értékei célcsoportjának, a szakiskolai képzésben részt vevők általános képzését nem a NAT követelményei szerint kívánja meghatározni[25]. Ez kiegészülve azzal, hogy az életen át tartó tanulás képességének kifejlesztése a gimnáziumokban tanulók kiváltsága[26], azt a veszélyt rejti magában, hogy a szocio-kulturális adottságok és az életesélyek egyenlősége szempontjából fontos kulturális, köztük az oktatási-képzési értékek hozzáférési lehetőségei mentén egyébként is erőteljesen tagolt magyar társadalom visszafordíthatatlanul szétszakad.  Ide értjük a tervezet szegényességét a nemzetiségi oktatás fejlesztését, fenntartását illetően. És akkor még nem beszéltü
nk a tizenhat éves korukban a köznevelési rendszerből kieső fiatalokról[27], a pedagógiai zsákutcának (karcosabb megfogalmazásban “elfekvőnek”) tekinthető Hídprogramokról[28], a felsőoktatásba való kerülés nyelv-vizsga feltételéről[29], és a gyermek- és ifjúságvédelmi munka nevelési-oktatási  intézményekből való kiszorulásáról. Ha ezt a kérdést alkotmányossági szempontból közelítjük, azt kell mondanunk, hogy sérül a gyerekek-fiatalok demokratikus joga a tanuláshoz, tudáshoz, megszűnik a méltányosság a köznevelésben, formálisan is megszűnik a tudáshoz való hozzáférés esélyének egyenlősége[30]. Ez a társadalmi szakadék nem szolgálja a nemzet felemelkedését, a magyar gazdaság versenyképességének javulását, és az egyes emberek, még a kiváltságos helyzetben lévő csoportokba tartozó emberek boldogulását sem.

 

A Magyar Pedagógiai Társaság Elnöksége a Nemzetei Köznevelési Törvény vitára bocsájtott tervezete kapcsán felhívja a szakmai és a kérdésben nem képzett,  laikus közvélemény figyelmét, hogy a formálódó intézményrendszer, az alakuló működési szabályok, a körvonalazódó tartalmak, a nevelés-oktatás válságát tovább mélyítik, sőt újabb elemekkel mélyítik el azt, és nem szolgálják a magyar társadalom XXI. századi követelményeknek megfelelő modernizációját.

 

A Magyar Pedagógiai Társaság Elnöksége a fenti indokok és érvek alapján a Nemzetei Köznevelési Törvény tervezetének elfogadását nem támogatja.

 

Budapest, 2011. október 24.