Jelen lenni – hol?
Elnöki bevezető
az MPT 2019. évi küldöttgyűlésén
Az elmúlt esztendőben nem emlékeztünk a társasági múlt kerek jubileumára, mégis egy 12 évvel ezelőtti küldöttgyűlés beszámolójából idézek. Írhattuk-e, jelenthettük-e 2019-ben azt, amit 2007-ben?
„A civil szervezeti csoportok a társadalmi változásoknak megfelelően folyamatos változásban vannak, ennek tükre a szakosztályok és tagozatok folyamatos átalakulása, megszűnésük és újak keletkezése. Ami az „erő és a hang” harmóniáját illeti, a Társaság erejét a 2000 fős tagsága (ebből 800 fő tagdíjfizető), a Társaság ennek megfelelően hallatja hangját a különböző társadalmi, szakmapolitikai események kapcsán. A folyamatos pályázati munka ellenére más civil szervezetekhez hasonlóan a társaság finanszírozása számos nehézséggel küzd, és igen takarékos életvitelre kényszerül. Öröm, hogy ennek ellenére több szakosztály új forrásokra támaszkodva képes nagy rendezvényeket megvalósítani, jelentős kiadványokat megjelentetni {…} Az Országos Köznevelési Tanács 23 tagja közül három fő az MPT elnökségi tagja, és egy tagozati elnök is helyet foglal benne, ez jelzi a Társaság jelentőségét.
A politikai, szűkebben az oktatáspolitikai környezet viszonyai nemhogy javultak volna, zártabbá váltak, tán már OKNT sincs. S vajon menyire függ e kormányzati bezárkózással össze az, hogy a 2018-as tagnyilvántartási felülvizsgálat során 700 egykori tagtársunkról kell kimondanunk, hogy kivonultak a társasági életből, nem számíthatunk rájuk.
Ebben a kettős szorításban javasolja az Elnökség, hogy egy éves, a szervezeti egységekig, a tagok szintjéig ható nyilvános vitában készítsen új stratégiai dokumentumot a Magyar Pedagógiai Társaság, definiálja magát a „Jelenlét” (a jelen lenni küldetése) különböző dimenzióiban. Árnyalt vitában, diskurzusban döntsön arról, hogy a két kínálkozó fókusz ,a belső építkezés, közösségteremtés, műhelymunka és az expanzió, a fejlesztett nyilvánosság, tágasság, mondhatni közhasznúság, a szakmapolitikai aktivizálódás fókuszainak egyensúlyát miképp teremtse meg. Választ-e valamelyik hangsúlya mellett? Mire lesznek elegendőek aktivistáinak energiái?
S energiahordozóként hadd idézzem egykori elnökünk, Ádám György szavait, melyet 1996-ban a csillebérci fák alatt megrendezett első Staféta-táborban mondott, amikor a társaság „ifjai” a romló viszonyokra panaszkodtak:
„ Nyolcvan életévemen túl gyakran kerülök éppen pedagógusok körében abba a helyzetbe, hogy fiatalabb kollégáim panaszait hallgatom a mai világ értékvesztéseiről, a mindennapi élet elsekélyesedéséről, a tömegkultúra kilátástalan jellegéről, az iskola romló színvonaláról, az ún. globalizáció ártalmairól, a jövő kiszámíthatatlan esélyeiről. Nekem pedig ezekről a súlyos kérdésekről a fenti borúlátó vélekedésekkel szemben szinte minden ponton homlokegyenesen ellenkező véleményem alakult ki…”
Az elnök professzor ezután tudóshoz illően kifejtette érveit is állításai mellett. Ebből idézek néhány mondatot. Szeretném hinni, hogy érvényesek ma is, bár több mint egy évtized után a huszadik század végének bizakodása – így látom – csökkenőben. Több ponton is.
„Jobb ma élni – folytatta a professzor – akár gyerekként, akár már felnőttként, mint a XX. század elején. A mai magyarlakta városokban, falvakban kézzelfogható a civilizációs változása. Nemcsak a mindenkinek elérhető tiszta víz, villany, ruházkodás, rádió stb. ennek a kézzel fogható jele, hanem a tömeges éhezés gyakorlatilag teljes eltűnése, ami gyerekkoromban – legalábbis Erdélyben – szinte ma is mindennapos volt. Ma is széles rétegek élnek a létminimum alatti szinten, növekszik a hajléktalanság, a kiszolgáltatottság, de ez a nyomor már nem a XX. század nyomora!…
Kiszámítható-e a jövőnk – kérdezzük állandóan magunktól és egymástól, Erre a sarkalatos kérdésre csak az a válasz adható, hogy egy évszázaddal, vagy akár hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a maihoz képes sokkal kiszámíthatatlanabb volt az akkori gyermekek és ifjak jövője. Bár e kérdésnek még felületes tárgyalása is mélyen a politika sikamlós talajára vezet bennünket, nem férhet kétség ahhoz, hogy biztonságosabb világ vesz bennünket körül, mint az a társadalmi környezet, amely szüleinket, nagy- és dédszüleinket nevelte és életüket befolyásolta.”
Hát ezzel az örökséggel, elődeink jövőképével, örökségével kell számolnunk, amikor a Magyar Pedagógiai Társaság szembenéz napjaink nevelésügyi kihívásaival.