Balogh László emléke

„Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad.” Dosztojevszkij              E lapszám szerkesztésekor kaptuk az értesítést, hogy Balogh László, a Budapesti Nevelő korábbi felelős szerkesztője 2009. augusztus 24-én elhunyt.  Ki is volt Laci bácsi, aki közel egy évtizeden át, hihetetlen igényességgel gondozta a lap valamennyi tanulmányát, cikkét?  1932. augusztus 8-án született Szőcén (Vas megye), 1951-ben végezte el a Kőszegi Tanítóképzőt, majd Pesten az ELTE pszichológia szakán szerzett diplomát. 1957-62-ig a Pedagógiai Szemle szerkesztőjeként működött. 1960-63-ig az MTA aspiránsa. 1963-73 között az OPI munkatársa volt. 1973-ban ismét a Pedagógiai Szemle felelős szerkesztői feladatainak ellátására vállalkozik, s ezt a munkáját 1990-ig végezte. Nem kis szerepe volt abban, hogy a Pedagógiai Szemle műhelyként működött, sok-sok oktatási kísérlet beszámolója, értékelése látott ott napvilágot, számtalan szakmai vita kapott ott publicitást, s lehetőséget biztosított a fiatal, tehetséges ifjú kutatóknak az első, szárnypróbálgató publikálásra. Szerkesztői tevékenysége alatt, majd azt követően is az OPKM-ben dolgozott. Nyugdíjba vonulását követően – 1997-ben – vállalta el a Budapesti Nevelő felelős szerkesztői munkáját, melyről romló egészségi állapota miatt 2007-ben önként mondott le. Hosszú évekig látta el a Magyar Pedagógiai Társaságban az elnökségi tagságot, ő követte a tagok életútját, jubileumait. Kutatóként foglalkozott az értékeléssel – „Tiszteletteljes replika” – Adatok az érettségi magyarországi történetéből 1851–1945, de a neveléstörténet XIX. század végi történéseivel, jeles személyiségeivel, így Fináczy Ernővel, Waldapfel Jánossal is. Egész életét végigkísérte a szerkesztői tevékenység, amely igen nagy felelősségtudattal, precizitással párosult. Az általa gondozott tanulmányok mindegyikét – évtizedekkel később is –  idézte. Olyan szerkesztő volt, aki a megjelenésre szánt tanulmány, dolgozat mögött látta az alkotó személyt is. Tapintatosan figyelmeztetett tárgyi tévedésre, egy-egy pontatlanságra, hibára. Olyan műgonddal dolgozott, amely az utódoknak örök példa marad.  Akik ismerték, akik valaha is együtt dolgoztak vele, tudják, minden tettét a jó szándék vezette, halk szavú, türelmes, nagy tudású, igen szerény ember volt.  Csöndben ment el, ahogy egész életét élte.

Megejelent a Budapesti Nevelő című folyóirat 2009/3. számában