Online-beszélgetést hívott össze az újjászerveződő pedagógiaitársasági műhely, a
Felsőoktatási Szakosztály. Az ülést megtisztelte Bazsa György debreceni professzor is, a
MAB egykori elnöke, Falus András akadémikus, a Magyar Tudomány főszerkesztője.
Vitaindító előadást „Snellparti a felsőoktatásban” címmel Kenesei István, a Szegedi Egyetem
professzor emeritusa, egykor rektorhelyettese, az Élet és Irodalomban rendre megjelenő
felsőoktatáskritikai írások szerzője tartott.
Áttekintést adott a felsőoktatásban legutóbb zajló folyamatokról. A háttérben az Európai Unió
szerződésébe foglalt álláspont áll, mely szerint az oktatás a „nemzetállamok” ügye, a
„munkaalapú” – az előadó szerint (szak)munkásalapú – mások szerint egyenesen
„egyszerhasználatosszakmunkás-alapú”) társadalom „ideája”; a közoktatás teljes átépítése
áll. Törvényátírások sokasága következett be, melyek az autonómiák elvonásához vezet,
melyet finanszírozási elvonások is követtek, mely intézkedésekből a „kézből etetés”
„rendszere” következett, szakokkal, karokkal elvégzett játékok. Gyors lépések következnek
az elveszíthető kétharmadtól való félelemben, a kuratóriumok felelősségi viszonyainak
tisztázatlanságával, a „privatizálás” mellett új állami egyetem, a „Tokaj Egyetem” (a
tájékozottak szerint a miniszterelnök „szívügye”) alapítása várható. A kuratóriumok – melyek
összetétele teljesen önkényes, ennek megfelelően a szakértelem, tapasztalat sem elvárás
irántuk – teljhatalommal rendelkeznek az intézmény valamennyi működése felett.
Bodosi Béla első hozzászólóként az ezredforduló „integrációs” hullámának ellentmondásairól
szólt, ígéretek és be nem váltott ígéretek hintájában született furcsa megoldásokról.
Visszaemlékezései kapcsán vetette fel Trencsényi László, hogy vajon jogos-e „snellpartiról”
beszélni, vajon nem egy hosszabb felsőoktatástörténeti folyamat sajátos zárlatáról van szó.
Válaszában az előadó az integrációs intézménypolitika erényeiről szólt, felesleges átfedések
elkerülése volt a cél – nem írható le folytonosság e folyamatokban. Az „alapítványosítás”
gondolata, avagy a közfeladatok magánosítása nem volt benne a FIDESz-kormányzat
felsőoktatási stratégiájában, a „modell” kifejezés a szövegben meg sem jelent. Hercz Mária
szomorúan számolt be a kecskeméti tanítóképzés „kivégzéséről”, egyebek mellett, de nem
utolsó sorban azért sem, mert éppen ez az intézmény, s hasonló képzőhelyek voltak,
lehettek a hátrányos helyzetűek értelmiségivé válásának fontos állomásai. Trencsényi László
ehhez fűzve említette a hátrányos helyzetűek iránti elkötelezettség vezérelte alapító
személyiséget, Burchard Erzsébetet, s felerősítette a tényt: mára a középosztály „alatti”
társadalmi csoportok gyerekei lényegében kiszorultak a felsőoktatásból. Kenesei újra
hangsúlyozta: „nincs felsőoktatáspolitika!” A „hatékony” gazdasági működtetés nem lehet
primer funkciója a „tudástermelő” közintézményeknek! Bazsa György hozzáfűzte, hogy
jellegzetes: a döntések előtt nincs írásos előterjesztés, a kurátorjelöltek nem végeztek
előzetes elemzést, nem ismerik a rájuk bízott intézményt, miközben hatalmuk korlátlan,
felelősséggel nem tartoznak az egyetem használói előtt. Ezen elemzések, szakszerű
előterjesztések kikövetelését jelölte meg feladat gyanánt. Kraiciné Szokoly Mária elismerte,
hogy a felsőfokú szakember képzésének a gazdaság igényeit kell szolgálnia, ám a gazdaság
fejlettsége a „munkaerő” képzettségétől, érettségétől, fejlettségétől függ. Mi lesz a
gazdaságot nem közvetve szolgáló szakemberek képzésével – a kuratórium könnyen
megszüntetheti őket? Kenesei István nyomatékosította: hiszen nincsen kormányzati
felsőoktatáspolitika. Nincsenek felelős középvezetők a felsőoktatás e modelljében, bár a
bürokrácia nyilván nőni fog (a kancellárok körül is irodák kezdtek szaporodni). Ezenközben a
kurátorok magas díjazásban részesülnek. A Miskolci Egyetem kuratóriumi elnöke magas
miniszteri fizetése mellett 300 000 forint havi bért fogad magához. Kolosai Nedda a
változtatás, a szót emelés esélyeit latolgatta. Úgy látja, hogy az SZFE, majd újabban a
pécsiek, szegediek ellenállási mozgalmai reményt nyújtanak. Nagy Ádám kiemelte a kérdést
a felsőoktatáspolitikai kontextusból. Ezt Kenesei is megerősítette: a Parragh-terv segíti a
nemzeti vagyon szétosztását, egyben a kritikus értelmiség elhallgattatását, kiűzetését.
Felhívta a figyelmet arra, hogy az alapítványosítás ügyeit kétharmados törvény rendezi.
Trencsényi reflektálván az előadónak a műszaki értelmiség hallgatásáról szóló szavaira
Mécs Imre emlékét idézte. Vajon az ’56 utáni megtorlás máig ható visszafogottságot
eredményez ebben az értelmiségi csoportban? Emlékezett arra is, hogy a rendszerváltás
idején milyen egyértelmű elfogadottság jellemezte az intézményeket a „politikát kiűző”
rendeletet illetően, s ez a „megkönnyebbülés” tart vissza ma is sokakat az egyetemeken a
politikai kiállástól. Saját nehéz döntéseit idézte: állam finanszírozta intézmény dolgozójaként
óráin megnyilvánulhat-e rendszerkritikaian. Miskolci tanársága idején zajló első diáksztrájkok
idején neveléstörténet óráján még felolvasta Robert Merle regényrészletét ’68 Párizsáról, s
emlékeztette a diákokat, hogy egy dolgot ne hagyjanak: hogy mások használják őket saját
politikai érdekeik „eleven pajzsaként”. Pesten tán harmadmagával csatlakozott a
meghirdetett diáksztrájkhoz, de – nem tagadva meg önmagát – az épület előtti utcán (a
sztrájk jegyében) maga köré vonta hallgatóit, s továbbra is „tanította” őket. Hercz Mária
összehasonlító kérésére is válaszolt: ’69-ben (éppen Kenesei Istvánnal is) részese lehetett a
bölcsészkari „kis lázadásnak”, de más volt a kontextus: egy puhára bomló diktatúra szemben
a mai, berendezkedő hatalomhoz képest. Ennél lényegesebb különbség volt, a magát
„kommunistának” nevező rendszer alapideológiája a humanizmusra támaszkodott, kénytelen
volt tehát a rendszer időnként „igazoló jelentést” adni a társadalomnak értékeiről (akkor is, ha
két „igazoló jelentés” között a hatalom meg-megmutatta oroszlánkörmeit), míg e mostaninak
nincs értékdeklarációja, melyhez igazítania kellene magát.
Kenesei István zárszavában a reményről szólt. Ha a ’69-esek generációjában az élmény –
minden kudarc, szétszóratás dacára személyiségformáló élmény maradt, akkor a SZFE,
Szeged és Pécs diákjainak okos ellenállása is kitörölhetetlen energiaforrás a jövő számára.
E szavakat fordította „pedagógiai diskurzusba” a házigazda Magyar Pedagógiai Társaság
elnöke: meg kell találni a módszertanát a buzdítás és a védőernyő harmóniája
megteremtésének.
Lejegyezte:
Trencsényi László
az előadó e tárgyban olvasható írása itt található: https://www.es.hu/…/kenesei…/egyetemi-
snellpartik.html