A magyarországi nevelésügy – a Magyar Pedagógiai Társaság tükrében – 2023
A magyarországi nevelésügy állapotára – túl a nem lebecsülhető akut kihívásokon, deficiteken, konfliktusokon – alapvetően tartósan jellemzőek az alábbiak:
1) a területhez tartozó új generációk, szakmai, társadalmi csoportok, tevékenységi területek felerősödése (korai fejlesztésől a “harmadik korig”, szociálpedagógiai/gyermekvédelmi támogatástól a különböző sajátos nevelési igények kiszolgálásáig, a felsőoktatásban mutatkozó nevelési-tanulássegítési beavatkozások szükségességén át a civil világgal összefüggő “társadalompedagógiai” feladataiig, sőt a mesterséges intelligencia jelenségvilágának kibontakozásáig, a munka világa és a tanulás világa közti határok “spiritualizálódásáig”).
De szóljunk az „akut kihívásokról” is. Ezek között jóformán konszenzus van a szakmában: általános forráshiány, szakemberhiány, a szakemberek megbecsülésének hiánya, a szakemberek autonóm cselekvéseinek korlátozása, fentiektől nem elválaszthatóan az infrastruktúra lepusztulása, erkölcsi és technikai avulása, az egyenlőtlenségek korábban sosem tapasztalt növekedése, szegregátumok kialakulása és magukra hagyása, a nevelésügyben érintett alrendszerek kooperációjának szűkössége, korlátozottsága.
A nevelésügy fenntartói világa nagyon sokszínű, tagolt. Ez kihat a szakma egységes gondolkodásmódjára is, amellett, hogy színesíti, pluralizálja azt, nem könnyíti meg a szakmai gondolkodás kívánatos integráltságát, gyakran feszültségek forrása.
A Magyar Pedagógiai Társaság törekedett, törekszik e kihívásoknak megfelelni, legalábbis reflektálni rájuk. Újabb és újabb műhelyek – újabb pedagógiai diszciplínák képviselői – szakosztállyá alakulva csatlakoztak a társaság ernyője alá. Szóvá teendő, hogy forráshiányos szervezetként egyetlen tőkénk szellemi jellegű.
A nevelésügy különböző alrendszereiben érzékelt diszfunkciókra a Társaság alapvetően szakmai eszközökkel válaszolt. Három esetben adott ki az elmúlt évben állásfoglalást – egy-egy speciális esetben ( szinte annak tudatában, hogy a kormányzat figyelem és válasz nélkül hagyja azokat). A helyzet kiéleződése idején csatlakozott a „Tudásmenethez” is. Szakmai kollégiuma ülésén vetett számot a VII. Nevelésügyi kongresszus óta eltelt másfél évtizeddel. Az ülés dokumentumai kötetben jelentek meg, az interneten is hozzáférhetők – számítunk arra, hogy visszhangot kelt a közvéleményben. Fontosnak tartjuk, hogy rendre nyilvánosságot adunk szakosztályainkban, tagozatainkban a sikereknek, jógyakorlatoknak is.
Megnyugtató, hogy a társaság soraiban világnézeti hovatartozástól, fenntartói loyalitástól mentesen nyílott, nyílik lehetőség a szakmai párbeszédre, együttműködésre – tagjaink, szervezeti egységeink fenntartójukra tekintet nélkül vállalják a hűséget a társasághoz, vesznek részt erejükhöz mérten közhasznú feladataink teljesítésében.
2) Átalakulóban a neveléstudomány hagyományos szerkezete is. Az interdiszciplinaritás érvényesül a legfrissebb kutatási eredményekben, újabb- és újabb szaktudományok gazdagítják, árnyalják a tudományos munka attribútumait, megkerülhetetlen a nemzetközi tudományos kapcsolatok rendszere.
A Magyar Pedagógiai Társaságban a hagyományos neveléstudományi diszciplínák jelenléte apadni látszik (neveléselmélet, didaktika, neveléstörténet), e pontban is jelezzük, hogy ezen szaktudományi univerzumoknak az akadémiai világon túli, szakmai-civil szervezettsége hagyományosan erőteljes).
Örvendetes, hogy egyre gyakoribb a szakosztályok, tagozatok erő- és kompetenciaegyesítésen alapuló közös fellépése.
Erős elmaradásban vagyunk a nemzetközi kapcsolatrendszert illetően is (a szakmai kollégium legutóbbi választásán némi előrelépés történt a határon túli magyar pedagógus-szervezetek bevonásával, de a kérdést sarkalatosan nem oldottuk meg – az összehasonlító pedagógia szakemberei is találnak társaságon túli fórumokat.
3) A tudomány világán belüli tudományos kommunikációnak kialakult a szerkezete. Hagyományos nagy konferenciarendszerek működnek részben a MTA PTB felelőssége, részint egyes Neveléstudományi Tanszékek gondozása alatt.
Ezek közül korábban a miskolciak Tani-tani konferenciáján volt biztosítva szervezői szerepünk, mára a debreceni Kiss Árpád Emlékkonferenciák sorozata az, ahol szervezőként a Társaság megjelenítheti magát.
4) A pedagógiai szaksajtó visszaszorult a nyilvánosságból, főként az online térbe. Olvasottsága leszűkülni látszik az akadémiai szakma szűkebb körére, jobbára a tudományos párbeszéd része lett, s kevésbé képes szolgálni a praxis és a tudományos kutatás kapcsolatát.
Őrizzük helyünket az új Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságában, illetve az A Kisgyermek működtetésében. E folyóiratok jelenléte fontos, de nem pótolja azt a szélesebb nyilvánosságot, amit egy korábbi korszak jellemzett.
5) A pedagógiai szakkönyvkiadás lényegében ellenőrizetlen, jobbára reflektálatlan expanzió állapotában leledzik – a művek számát tekintve. A példányszámok alacsonyak, egy-egy kiadvány vált ki nagyobb érdeklődést, ezek is a legtöbb esetben tankönyvek vagy tankönyvpótló művek.
Az MPT kiadói tevékenysége nem lebecsülendő. Fontos művekkel jelentünk meg a szakmában, ezek recenzeálására is rendre sor került, a könyvpiacon jelenlétük mégis alig érzékelhető (a példányszám emelésére forrás, de kereslet sincsen – a 100 és 200 közt mozog e szám)
Az online teret kihasználva és annak relatíve ingyenességére építve a Társaság érzékelhető online jelenlétet épített fel a YouTube, a honlap és a Facebook segítéségével. A pandémia során sokat nyertünk a nyilvánosságon. A műhelybeszélgetéseink ma minden nevelésüggyel foglalkozó számára elérhetőek. Az MPT YT csatornáját 2023. január 25-én 80 fő követi, a megtekintések száma 3287. Az önálló YT csatornát működtető Pályaorientációs Szakosztály esetében 93 fő feliratkozó mellett, 4112 megtekintésnél tart.
6) A gyakorlatot szolgáló tudományosság és az élenjáró praxis kapcsolata az utóbbi évtizedben a korábbiakhoz képest lazult. Az innovációk presztízse csökkent, egy-egy alternatíva kis köre folytat utóvédharcokat, a szabályozások szigorodása, erőforráshiányok, elosztási zavarok befékezték azt az innovációs, (helyi) problémamegoldó motivációt, mely a 85-95 közti korszakot jellemezte.
A Magyar Pedagógiai Társaság ebben a helyzetben folyamatosan kísérletet tesz e hiány jelzésére, közösségeinek ösztönzésére e kapcsolatrendszer erősítésére, újraerősítésére. Az életen át tartó tanulás jegyében szervezett “‘ünnepnapok” iránti érdeklődés – immár a szervezők oldaláról is -csökkent ugyan, de a társaság makacsul őrizte e hagyományt.
Ezt a kapcsolatrendszert közvetlen hatékonyságán túl is jól szolgálták a Staféta-táborok (ugyan a résztvevők száma erősen hely- és költségfüggő, a hagyomány ereje rendre gördíti, erősíti e programot.)
7) Az egész civil hazai világnak nagy problémája a fiatalabb generációk viszonyulása a civil-önkéntes tevékenységhez. A középnemzedék nem csupán a fent leírt problémák, nehézségek miatt nem képez, képezett biztonságos átmenetet, de munkahelyi terhei sem teszik lehetővé az intenzívebb közösségi életet. Az ifjúsági mozgalmak vergődnek, még a politikai szerveződések sem tudnak vonzó perspektívát kínálni.
A Magyar Pedagógiai Társaság korfája is ezt a helyzetet tükrözi., Évek óta hiába kísérletezünk pedagógusjelölt, pályakezdő fiatalok erőteljes bevonásával, a vállalkozások rendre kudarcot vallottak, még ott is, ahol a tagozat, szakosztály bázisa egy-egy pedagógusképző intézmény.
Ritka az az eset, ahol mentor-növendék kapcsolat a társasági keretek közt alakul ki és válik tartóssá.
8) A pedagógus szakmai-civil szervezetekre általában vélve, hasonló mutatók jellemzőek. A 90-es években csaknem mindegyik szakdiszciplína, tantárgy köré szerveződött egyesület, az oktatáspolitika számított is rájuk. Az oktatáspolitikával alakult dialógus befagyása e szervezeteket nagyrészt visszaszorította, más esetben elmozdította egy erőteljes politikai részvétel irányába. Vagy kulturális szolgáltatásokat biztosít a szervezet “törzskara” a rokonszenvezőknek (kulturális turizmus, továbbképzés stb.).
A továbbképzési piacra az MPT nem “tört be”. Ebben nem csupán az akkreditáció költségei akadályozták, de az a tény is, hogy továbbképzésekben vonzó, jeles tagtársaink primer identitásuk (felsőoktatási intézmény, kutatóintézet stb.) világában vettek részt ebben a munkában, nem igényelték az MPT presztízsét mint háttértámogatást.
Nem egy esetben – mint erről korábban szóltunk – egy-egy új jelenség képviselői fordultak a társasághoz bebocsátásért. Némely esetben az inkubációs szakasz után e közösségek megerősödve saját lábra álltak, más esetben színesítik ma is a társaság palettáját.
9) A nevelésügy szakmai érdekvédelme visszaszorult. A kormányzat jellegzetes taktikája a (bármilyen szintről eredő) felszólamlás figyelmen kívül hagyása, miközben nem kis részt „szakmán inneni” feszültségek feszítik az intézményrendszert (bérhelyzet, szegregátumokból elmenekülő középosztály, értelmiség, igazgatási anomáliák stb.). Az érdekképviselet atomjaira szakadt ebben a helyzetben, időnként egy-egy személy vagy műhely hallatja szavát, az egységesülés akadozik.
Az MPT minden eszközt megpróbált a párbeszéd fenntartására (kapcsolatfelvétel a NPK-val, OKNT-val stb.),s igyekezett kapcsolatot tartani a formálódó szakmai koalíciókkal (a Gyermekjogi Civil Koalícióban erős és hatékony jelenlétünk, a Civil Közoktatási Platformban visszafogottabb, az Oktatói Hálózatban szórványos), törekedett a szakmailag hitelesített, mértéktartó kritikára egészen addig, amíg a különböző állásfoglalások visszhangtalansága után közösséget vállalt a pedagógus-mozgalmak 9 pontjával, s szolidárisan – ha jelképesen is – csatlakozott a Tudásmenethez. A maga részéről ösztönözte a pedagógus civil szervezetek összefogását akár egy-egy akció, kampány erejéig. Nem vállalkozott egy (8.) Nevelésügyi Kongresszus összehívásának kezdeményezésére.
10) A nevelésügy szakembereinek bérhelyzete jóformán valamennyi ágazatban aggasztó. Az értelmiségi léthez, szabad közélethez felszabadítható erőforrásaik (akár erre fordítható idejük) lényegében felemésztődött. Ehhez számítsuk hozzá (néhány kivételtől eltekintve) az intézményrendszer (infrastruktúra) kritikus állapotát. Ez a helyzet különösen nem kedvez bármilyen „társasági életnek”. A szakemberek az önkéntes munkára fordítható energiáikat inkább fordítják közvetlenül jótékony célokra, a gazdaság mecenatúra-képes képviselői is látványosabb vagy sürgősebb ügyekre fordítják a társadalmi felelősségvállalásra fordítható forrásaikat. Az állami támogató rendszerek protekcionizmusa mára egyértelmű.
Az MPT alapvető működési forrása a tagdíjbevétel, bizonyos vonatkozásban a könyvkiadás, -értékesítés. Egy-egy konkrét feladatra sikerült szponzori támogatásért pályázni (ezek projektfeladatok: könyv, kiadvány, rendezvény, akció), a működés feltételrendszerének korszerűsítésére, gazdagítására nem elegendő, extenzív fejlesztésre semmiképp. Nemzetközi (EU-s) projektre pályázói bátorságunkból nem futotta.
Fontos támogatásnak tekinthető, hogy több felsőoktatási és köznevelési intézményben helyet adnak egy-egy szervezeti egység bázishelyének. A tankerületi fenntartás ezt a lehetőséget is nehezíti.
+1. Mi következik mindebből? Vannak-e, maradtak-e, lesznek-e eszközei a Magyar Pedagógiai Társaságnak a deficitek pótlására, értékei őrzésére, küldetésének beteljesítésére?
Mindez a társaság tagjainak, szakosztályainak, tagozatainak elszánásán, identitásvállalásán múlik. Várjuk a javaslatokat, vállalásokat!